Ám a hívott gépből nem érkezik válasz. Bár a becsapódása visszakapcsolta rádióját, mégsem felel.

A Dana központi képernyője megelevenedik. A látványtól mindenkinek elakad a lélegzet. Az Arbalest mozdulatlanul áll a leszállópályán. Csak a Lambda kék fénye vibrál a gép körül.

- Sousuke HALLASZ? – üvölt Mao ismét a rádióba. A választ rajta kívül nem jut el senkihez. A pályán álló gép kezeiben hirtelen vakító kék fénygömbök villannak. Már mikor megjelennek a gép térdéig érnek. Néhány másodperc és a pálya betonjába marnak, elpárologtatva azt.

- Uram isten… - suttogja Tessa a látványra, ő az, aki megérti először, hogy mire készül Sagara. Megérti, hogy ha megteszi, semmi, de semmi nem fog maradni a sziget azon részéből. – De miért? – teszi fel magának a kérdést.

- Állítsák meg Urzu – 7. et. Ha kell, lője ki!! – kiált Tessa. A Dana vezérlőtermében néma csend támad, az ott ülők mindegyike tudja, hogy mit érez, kapitányuk az Arbalest pilótája iránt. És mégis ilyen parancsot adott.

- Itt Urzu – 6. Negatív! A parancs nem végrehajtható.

- Itt Urzu – 2. Vettem.

Ebben a pillanatban szemből látják az Arbalestet. ahogy Mao elé áll. Most először hallja a Dana személyzete Sagara hangját. Döbbenet ül ki az arcokra a hang hallatán. Ez nem az, amit megszoktak tőle. Hangja tele gyűlölettel, fájdalommal, és ami a legrosszabb őrülettel.

Meglepetésükre a kép ismét változik, újra hátulról látják a gépet. A pilótával végleg megszakad a kapcsolat. Hallják Mao hangját.

A Dana központi képernyőjét előbb az épület tölti meg, majd lassan kockáról kockára nagyít a gép objektívje. Először csak egy a homokban fekvő alak látszik, később már felismerhető. Tessa megismeri Kanamét. A következő képen már látják a lány mellkasán sötétlő foltot, a teste alatt terjedő vértócsát. Maónak nem kell mondani semmit. Megértik, hogy miért nem lehet megfékezni Sagarát.

- Ugye nem nézte végig? – sóhajt reménykedve a kapitány.

- Attól tartok, hogy igen. Akkor érkezett, amikor Chidori kisasszony lezuhant.

- Kalinyin! Ön ismeri legjobban Sagarát. Mit várhatunk most tőle?

- Nem tudom. Ilyennek még soha sem láttam. Csak remélhetjük, hogy nem fordul ellenünk.

Ebben a percben elszabadul a pokol. Az Arbalest lassan felemeli karjait, egy irtózatos kék fénycsóva vágódik ki a kezéből. A két gömb egyesült. Minden, ami az útjában állt egyszerűen elpárolgott. A csapás még a felszállópálya aszfaltját is felszaggatta, az épület és a mögötte lévő domb mintha soha nem is létezett volna, úgy sörte el a Lambda ereje. Mikor a fény elhalványult, láthatóvá vált a rombolás. Egy száz méter széles folyosón minden eltűnt, emberek, védelmezők, épületek, tereptárgyak, mint ha egy gigantikus buldózer söpört volna végig a tájon. A pusztítás közepén csak kis szigetként egy apró földfelület maradt sértetlen, a rajta fekvő élettelen alakkal együtt. A Danát eléri a lökéshullám, a hídra sorban futnak be a kárjelentések, a vezérlő pultokból kékes szikrák, villámok csapkodnak, majd a vihar elül. Megmenekültek.

Sousuke hallja Mao hangját, válaszolni azonban nem képes és most nem is akar. Szemében irtózatos fájdalom, úgy érzi, ki tépték a szívét. Még mindig mereven bámulja a központi képernyőjén Kaname testét. – Nem ez nem lehet. – csak ez az egy gondolat ismétlődik elméjében. Külső hangszórói elevenednek meg először.

Sousuke kinyitja szemeit, kedvese még mindig mozdulatlan. Szemeiben most már nyoma sincs szomorúságnak. Izzó gyűlölet, valamint az őrület szikrái villognak már benne.

Ekkor áll elé Mao M – 9. – e. Csendesen, túl csendesen szól társának.

- Nem akarlak bántani Mao. Állj félre az utamból. Hogy tehették ezt!!!. – a másik gép ellép előle.

Elképzeli, hogy Kaname testét körbeveszi egy burok, egy burok, ami mindentől, még a Lambdától is megvédi a lányt, amin még a szél sem képes áthatolni. A háta mögött állók kikerekedett szemekkel látják, hogy a földön heverő testet körbeöleli egy fényes kék ragyogás. Sousuke akaratának megtestesülése. Tovább megy, elképzeli, hogy a gömbök feltépik a gép mellett az aszfaltot. Majd elképzeli, amint egyesülnek, és végigsöpörnek a tájon. Elképzeli, hogy a közte és Kaname között lévő tizenöt védelmező vízharmattá válik, amint a gömbök elérik őket. Elképzeli, hogy semmi sem marad a nyomában, sem, fa sem épület, de még az a domb sem az épületek mögött. Elképzeli, hogy a gömbök 20 centi mélyen a betonba vágnak, elsöpörve mindent és mindenkit, aki a felszínen van. Kivéve azt az egy fénykupolát. Elképzeli, hogy semmi, még a szél sem ér a kék izzásban fekvő lányhoz. Ahogy ezeket elképzelte, az események meg is történtek. Mikor visszatér a való világ azon részébe, ami neki Kaname elvesztése után megmaradt, minden úgy történt, ahogy képzeletében látta. Semmi, de semmi sem ért a számára legfontosabb személyhez. Még látja amint egy védelmező fele, összeesik. Másik fele a támadása útjába került. Látja amint körben újabb védelmezők, tűnnek fel. Kirántja mono vágóját, majd egy könnyed mozdulattal letép egy korábban kilőtt védelmezőről egy másikat. Két vágóval a kezében, minden fájdalmát és dühét a közeledőkre zúdítva rohanni kezd, a kis földdarab és rajta Kaname felé. Senki sem áll az útjába. Ebben közrejátszik az is, hogy mindkét mono vágó a Lambda kék fényében izzik. Kétséget sem hagyva a felől, mi lesz a sorsa annak, aki közé és a földön fekvő test közé mer állni.

Az Arbalest térden csúszva ér Kanaméhez, mire a gép megáll, ő már rohan a lány felé. Amint eléri egyetlen mozdulattal, tépi szét pólóját, nézi a sebet. Tudja, hogy mit jelent egy ilyen sérülés. Gyorsan előkapja EÜ. csomagját, gézlapot szorít a sebre, majd rögzíti azt. Még a lány pulzusát sem keresi meg. Karjaiba kapja az élettelen hideg testet. Hajába túr, a lány falfehér arcát könnyei áztatják. Egyik kezével finoman mellére húzza a fejét, ahogy aludni szoktak, másikkal a lány vállát öleli át, úgy, hogy a sebet is szorítani tudja. Szeméből eltűnik az őrület, csak a fájdalom marad.

- Ne hagy egyedül. – sírja a lány arcát simogatva. – Mi lesz velem nélküled. Nem tudok így élni. Kérlek Kaname ne, hagyj magamra. Kérlek, maradj velem, ne halj meg Kaname. Annyira Szeretlek. – Magához húzza a lány fejét, hajába temeti arcát. Már nem érdekli, hogy ki látja, vagy hallja. Most elvesztett kedvesét siratja. A lány dús hajába zokogja fájdalmát. Már nem érdekli a környezetében tomboló csata. Már nem akar harcolni. Nem akar semmit. Csak Kanaméval lenni. Bárhol is legyen az.

Idő közben lassan a területre érkező szállítógép fedélzetén a Mithril deszant egysége veszi a Dana kétségbe esett parancsát. Még nem sokat tudnak az ütközet állásáról, csak azt, hogy társaik odalent csapdába szaladtak. A ledobott egység szinte teljesen megsemmisült. Képük a csatáról kapcsolat hiányában nincs. A parancs, amit vettek. Csak annyi, hogy

Váratlanul egy fényes gömb szakítja meg a meghitt társalgást.

A tíz védelmező végigszalad a rámpán, és levetik magukat a semmibe. Másodpercek múlva kinyílnak az ernyőik. Így ereszkednek tovább a sziget felé.

- Látom a szemetet. Elhagyta a gépet. Valamivel nagyon el van foglalva.

- Könnyebb lesz eltaposni. Mint egy férget.

A Narashino deszantosai felvidulva hallják a rádióikban egy ismert, és jó ideig utált férfi hangját.

- Na ezek is itt vannak. Hé Narashino ide nem valók a bénák. – szól Akagi parancsnok a Nerimától.

- Jé itt vannak a Nerimai Vörös Sáfrányok is.

- Vörös SÁRKÁNY, ti idióták hányszor mondjam még!

- Na mindegy. Melyik fele kell?

- Nekünk megfelel az Északi. – felel a Nerima nevében Akagi, hallani katonáinak kuncogását.

- Jó akkor nekünk maradt a déli.

Ekkor szétválnak, majd pillanatokon belül ők is észlelik a szigeten elszabadult energiát. Kérdéseik, és válaszaik megegyeznek a fölöttük 10.000 m- en vitatkozó Mithriles pilótákéval. Bár ők nem vették a Dana parancsait, csak Sinjiét.

Ezzel a párbeszéddel robban be az önvédelmi haderő mindkét egysége a csatába. Megjelenésük, mindkét oldalnak meglepetést okozott. Kinek kellemeset, kinek kellemetlent. Bár Sagara csapása után nem sok munka maradt.

Lent, a kedvesét ölelő Sousukét már nem érdekli a csata. Nem érdekli semmi. Csak Kanaméval akar lenni. Bárhol is van az. Lassan felemeli fejét a lány hajáról. Letörli a könnyeket. Észre sem veszi, hogy most könnyei helyett a lány vére csíkozza arcát. Szeme, már nem tükröz semmit, őrületnek vagy fájdalomnak nyoma sincs benne. Gondolatai tiszták, hidegek, túl hidegek. A világ, amelyben megtalálta helyét, amelyben boldog tudott lenni, a lány elvesztésével összedőlt. Így már nincs értelme semminek. Agyában egyetlen gondolatsor lüktet. – Elpusztítani mindent és mindenkit, aki a szigeten van, hovatartozásra való tekintet nélkül. Végezni velük, de utána hogyan tovább?! Tudja, hogy amíg a gépben ül nem lesz senki, aki meg tudná állítani. Tudja, de már nem akar maradni ebben a világban. De erre is talál megoldást. Ha végzet velük, felrobbantja a gépet, önmagával együtt. Akkor Kaname után mehet, oda ahol a lány most van. Ismét együtt lehet vele. Lassan leteszi szerelme testét. Fejét, még pár másodpercig a kezében tartja. Utoljára még végigsimítja a számára oly kedves arcot. Lassan lehajol, hogy egy utolsó búcsúcsókot leheljen a lány ajkaira. Gyengéden helyezi a földre teljesen, arcán szomorkás mosoly. Már döntött. Döntött, hogy utána megy.

- Hamarosan találkozunk. – suttogja Kanaménak.