I

December 14.

Tíz nappal karácsony előtt, valahol a világ egyik pontján enyhe szél söpör végig azon a tájon, amely eddig nyugodt, ám most a katonák védelmezői által keltett zajoktól morajlik. Egyik pillanatról a másikra finom fehér hideg pelyhek hullnak alá az égből, fehérré varázsolva a kopár sziklás vidéket. Az emberek között van egy fiú, egy fiú, aki mindennél jobban vágyik arra, hogy viszont láthassa a szívét rabul ejtő lányt. Csak ez jár a fejében és a feladat, amit minél hamarabb el akar intézni, hogy minél előbb szabadulni tudjon a kínzó honvágy, és a szívét marcangoló hiány érzettől. Hiányzik neki szerelme kedves mosolya, határozott jelleme, amely néha túl hevesen reagál a katona ügyetlenkedéseire, de az az érzés a világ összes boldogságával felér számára, mert akkor érezi, hogy nincs egyedül. Van valaki, aki menedéket nyújt számára, aki mellett nyugodt lehet…igen ez az érzés semmihez sem fogható itt, ahol szenvedés és félelem uralkodik. Amikor távol van kedvesétől, akkor a poklot járja meg, a háborút.

- Állj! - szól egy hang a rádiókon keresztül - a célpont előttünk, készüljetek, ha megadom a jelet, támadunk!

Ha egyszer elkezdődik, akkor nincs megállás, míg az egyik fél el nem esik. De egyszer vége lesz? Erre a kérdésre senki sem tudja a választ, valaki mindig elkezdi…

- Gyerünk!!!!! - hallatszik a parancs, és elkezdődik a véres ütközet.

Innen már nincs megállás, az AS-ek előjöttek rejtekhelyükről, és az irányt a katonai bázis felé vették. Azonban idő előtt vették őket észre, bombák, lövedékek kereszttüzében kellett behatolniuk, ami nem volt könnyű feladat mivel az ellenség profi volt és összeszokott. Az ellentámadásuk félig mondható csak sikeresnek, mert egyetlen AS-t sem sikerült elpusztítani, csupán csak megsebesíteni, azt is csak azért, mert tele volt a csapat zöldfülű újoncokkal, akiknek még midig vannak gondjaik a Lambda meghajtóval. Az eddig szinte néma tájon, most éles puskák, és bombák zaja hallatszik. Az orvlövészek távolabb a színtértől lövik ki áldozataikat, akiket célba vesznek, az már nem menekülhet, minden egyes ilyen lövedék célba talál. Az akció annak ellenére, hogy a kezdet egy kicsit zűrös volt most még sikeres.

- Urzu 6 fedezz, behatolok - hallatszik a rádión egy ifjú zsoldos hangja.

- Urzu 7 vettem - hangzik a válasz.

A katona, ki mit sem sejtve talán a vesztébe rohan, egy ügyes lövéssel berobbantja a falat. Épp csak átlép a törmelékek között, máris egy Venom támad rá. A fiú alig tudta kikerülni a támadást és épp csak feleszmél, máris védekezik a Lambdával, amely egy újabb falat szakít át és pár M9-es se kímél a reakciószerű védekezése. Itt már a fegyverek mit sem számítanak, az nyer, akinek nagyobb az akaratereje. Egymás kései csak próbálják egymást megsebesíteni, de hasztalan, mindketten tökéletes összhangban vannak gépeikkel és szinte lehetetlen, hogy megsebesítsék egymást. Egy végtelenek tűnő csatába kezdtek, amelyben a vesztes örök nyugalomra tér. A Venom egyre többet kapkod, már nincs benne az a hidegség, amely a kezdetekkor, valami történt, mert egy ilyen erős ellenfél nem hiába vét hibákat, amit az AS-ben ülő észre is vesz, és nem egyszer megpróbálja előnyére fordítani, bár kevés sikerrel. Egy pillanatra megállnak, mivel nem tudnak dűlőre jutni, csak nézik egymást hosszú percekig, melyet az ellenfél egy felé irányzott gyors ugrással szakít meg, és végső csapást készül mérni az AS-re. Pont jókor, a Lambda megmentette az életét, és így sikeres ellentámadást indíthat. Kését a gépszörny oldalába fúrja, amelytől az hatalmas fény és robbanás kíséretében megsemmisül. Ez a jelenség féktelen erejű energiát szabadít fel, magával sodorva az összes embert és robotot, amik a környezetében harcoltak. Alig páran élték túl, de az a katona csodával határos módon egy karcolás nélkül megúszta, ő okozta a veszedelmet, de semmi baja sem lett, pedig közvetlen közelről érte a robbanás. Szemével bajtársait keresi, akik most tápászkodnak fel a földről, jó pár méterrel kiindulási helyükről.

- Mindenki meg van? - kérdezi egy női hang.

- Jelentem, egy halott, és 3 sebesült, mind újonc - válaszolja egy férfi.

- Visszamegyünk a táborba - válaszolta, a kifejezetten rossz hírre.

A visszaúton semmi sem történt, a hó továbbra is esett, egyre nagyobb pelyhekben. Nem haladtak gyorsan, mivel a sérülteket a géppel együtt valahogy vinni kellett. A zord körülmények egyre jobban éreztették a fiúval azt, hogy nem itt lenne most a helye, folyton arra az utolsó szóra gondolt, amit kedvese szájáról olvasott le, mikor felszállt a gépre. Ez a pár szó erősítette meg szívét, hogy valamiért érdemes élni, hiszen nem szomoríthatja el azt akit e legjobban szeret az egész Földön. „Mindig várni foglak!” Ez a kedves mondat fűtötte, hogy neki nem szabad meghalnia. Erre támaszkodott és ez segítette át a legnehezebb napokon is. Az út során a többiek néhol viccelődve, néhol pedig komoly beszélgetések kíséretében rótták az utat. A legtöbbjüknek nem volt se otthona, se családja, akihez hazamehetett volna, ők a tengeralattjárón töltötték mindennapjaikat, amikor nem vezényelték őket sehová. De akadt köztük már családos is, akik csak néha játszhattak gyermekeikkel, vagy lehettek feleségeikkel. Ők úgy gondolták, hogy a háború már csak ilyen és ők talán megállíthatják, és ha ez sikerül, családjuk békében élhet. Nekik ez adta az erőt a harchoz. Ez is azt bizonyítja, hogy minden ember más…

- Hé Sousuke, egy szót sem szóltál egész idő alatt, csak nincs valami baj? - kérdezte egyik társa, a mélázó nehézszívű fiút.

- Nem semmi, csak nincs kedvem viccelődni. - vetette oda a választ.

- Nemsokára karácsony, küldesz valamit Kaname-nak? - faggatta tovább a fiút.

- Igen, bizonyára. - mormolta.

- Haver, ha engem egy ilyen csaj várna otthon…

- Kurz elég legyen - vágott a szavába az ismerős női hang - nem mindenki vevő a humorodra, többek közt most én sem.

- Jól van na, csak próbáltam oldani a hangulatot. - mentegetőzött.

A továbbiakban nem sokat beszélgettek sőt, mondhatnám, hogy semmit. Sousuke továbbra is magába fordult és gondolkozott, hogy talán hazaengedik őket az ünnepre, és ha nem akkor meddig kell még itt maradniuk. De mivel magában gondolkozott, senki sem adhatott neki választ.

- Mikor megérkezünk, lepakolunk és megyünk további eligazításért az ezredeshez - szólt Mao, megtörve ezzel a csendet.

Már nem jártak messze, a navigátor szerint 1km-re lehettek tőle. Ez a táv is néma csendben telt, néha lehetett hallani Weber őrmester elégedetlen hümmögéseit. A táj már a hideg fehérség leple alá burkolózott, melyet a hold fénye helyenként megcsillantott. Amikor odaértek, mindenki sietve pakolta le felszerelését, és indult az ezredes sátrába.
- Jó hír, ma itt alszanak a táborban. Viszont holnap korán kezdenek, elindulnak visszafelé és erősítik a hátramaradt erőket, ugyanis az ellenség hadifoglyokat ejtett. Ennek megfelelően mindenkire szükség van, hogy véget vessenek az értelmetlen túszdrámáknak. Ellenvetés? - kérdezte, de meg sem várta a választ mondta tovább monológját - Én is így gondoltam. Mao főtörzsőrmester, mit jelentsen ez a sok baklövés?

- Uram, jelentem nem tudják még tökéletesen használni a Lambda meghajtót. Kérem, ha szabad megjegyeznem, véleményem szerint koncentráció zavar lehet az oka - válaszolta tisztelettudóan.

- Értem, maga szerint ilyen helyzetben mi a teendő? - tette fel a kérdést szőrszálhasogatón.

- Az újoncokat a tapasztaltabb mögé állítani, hogy fedezze, de ekkora túlerővel szemben ez lehetetlen volt uram, minden segítségre szükségvolt a tábor felszámolásához.

- Rendben, elmehetnek. Holnap a kora hajnali órában indulnak, sok szerencsét. - jelentette ki.

Mindenki feltöltötte a készletét fegyverekből, lőszerekből, élelemből, és amire még szükségük volt. Útra készen állva, elmentek pihenni, már amennyire tudtak. Sousuke egy fényképet nézegetett, melyről ő és egy csinos lány mosolygott vissza. Még akkor készült, mikor a Jindai középiskolában védelmezte Kaname életét. Már rengeteg idő telt el, a lány már egyetemre jár és ő még mindig katona és most is, kötelességét teljesíti. Ahogy haladt előre az éjszaka, a fiú szemei is lecsukódtak és elnyomta őt az álom, kezébe a képpel. Róla álmodott, arról a csodálatos napról, amikor viszontláthatja őt…

* * *

Ugyanezen a napon a világ másik felén van egy lány, most is szerelmére gondol, és aggódik érte. Minden egyes percben ott motoszkál fejében a fiú arca, amit már nagyon szeretne viszont látni. Minden egyes pillanat, amit nem tölthet vele, számára az örökkévalóságot jelenti. Édes álmából, melyben szíve választottjával volt, az ébresztőóra durva csengése rázta fel.

- Egy újabb nap - suttogja maga elé, a felkelő nap fényébe öltözött szobában.

Ma is fáradtan és álmosan ébred, szemei duzzadtak, múlt éjszaka is könnyezve aludt el. Már egy hete semmi hírt nem kapott, a fiú hogylétéről. Se egy levél, se egy távirat. Eldöntötte, hogy ma ír neki, amitől ha él és kételkedne benne, ne maradjon benne semmi kétely. Az ötlettől valamivel jobb kedvre derült, és ebben a szellemben tette mindennapos dolgait. Most nincs tanítás, hiszen téli szünet van. Ebben az évben is fehérbe öltözik a város, a napokban elég viharosra fordult az idő, nem is mozdultak ki a kollégiumból, de ma napos idő van. Mindenki örült az enyhülésnek. Hangos nevetések és kiabálások szűrődtek be az udvarról. Hócsatáztak, hóangyalt csináltak, szinte mindenki kint volt és jól érezte magát. Kivéve őt, kicsit féltékeny volt, hogy ő nem tud Sousuke-val lenni, és örülni a hó nyújtotta örömöknek. Magába roskadt még ettől a gondolattól is, és minden egyes kacaj, csak nehezítette lelkét. Teljesen megfeledkezett arról, hogy ma nem lesz egyedül. Megbeszélte Kyuko-val, hogy találkoznak, és elmennek vásárolni. A hírtelen kopogtatás zökkentette ki melankolikus álmodozásából.

- Ki az? - kérdezi, mintha nem tudná, csak a megszokás hatalma.

- Kyuko! - válaszolja egy kicsit türelmetlenül.

- Gyere be. - nyitott ajtót átfagyott barátnőjének.

- Mikor indulunk? - türelmetlenkedett a lány.

- Amint felöltöztem, addig kérsz egy forrócsokit?

- Még szép! Egy ilyet nem utasíthatok vissza!

- Mindent megtalálsz a konyhában, sietek.

Nem sokkal később kiléptek a hideg utcára, és belevetették magukat az életbe, mely oly távolt van a háborútól, a kegyetlenségektől, a szenvedéstől, és elkeseredettségtől. Mindenki boldog, hogy jönnek az ünnepek, egyik embernek sem jut eszébe, hogy máshol dúlnak a harcok és katonák halnak meg értelmetlenül. Kaname szíve elszorul minden egyes pillanatban, amikor arra a sok és önfeledt emberre néz, de ez a fájdalom nem ül ki az arcára, csak magában hordozza némán.

- Kaname, mit szeretnél adni Sousuke-nek? - kérdezősködött.

- Nem tudom, azt remélem, hogy találok valamit amiről, ha ránéz én jutok eszébe. - felelte csüggedten.

- Szerintem biztosan találunk valami, majd én segítek. - jelentette ki.

- Köszönöm…

- Igazán nincs mit, hisz erre való a barátság nem?

- De…

- Akkor meg szeretnék egy mosolyt, mert ő sem szeretné azt, hogy itt szomorkodj, hiszen vissza fog jönni, nem örökre ment el nem?

- Igen igazad van. - csalt mosolyt barátnője kijelentése az arcára.

- Nézd ott, azt a két láncot a medállal!!!!!! Szerintem ez nagyon jó lenne, mert azt a szívet kettétörhetitek és nála is lesz egy, meg nálad is!

- Nekem is tetszik, szerinted tényleg örülni fog neki?

- Szerintem biztosan, mert te adod neki! - mondta határozottan a lány.

Pár órával később Kaname szíve megtelt boldogsággal, hogy akármivel is, de reményt ad szerelmének a folytatásra, és a küzdésre, hogy soha ne adja fel, még a legreménytelenebb helyzetben is van esély a győzelemre. Küzdjön a szerelmükért, hogy újra együtt lehessenek, higgyen benne hogy újra együtt lesznek, amire már nem kell sokat várni, mert ha kell, ő örökké várni fogja… Lassan hazaérnek a vásárlásból és jól érezték magukat. A várost aranyba öltöztették a fények, melyek a boltokból világítottak az utcára. Ilyenkor úgy érzi magát az ember, hogy ki tud lépni a megszokott szürke hétköznapokból. Ők is sokat nevettek a vicces embereken és holmikon, melyeket az árusok próbáltak rájuk sózni, akármilyen bóvli is legyen az. Tele lettek élményekkel, mivel ez egyetemi életül első karácsonya, ami minden bizonnyal emlékezetes lesz.

- És mit fogsz csinálni? Te magad fogod átadni neki? - kíváncsiskodott Kyuko.

- Nem tudom, szívem szerint én magam adnám át neki, de el kell küldenem hozzá minél hamarabb!

- Én elküldeném neki egy sexy képpel együtt. - mosolyodott el gúnyosan.

- Jajj Kyuko, te mindig erre gondolsz, vannak ennél fontosabbak is! - förmedt rá a lányra.

- Jól van na, csak vicceltem… - mondta megbánóan. - Jézusom, már ennyi az idő, nekem mennem kell - öltözködött gyorsan - ne haragudj, majd később beszélünk, vigyázz magadra!

És egy laza mozdulattal bevágta maga mögött az ajtót.

- Na, akkor írjunk - adta ki magának az utasítást.

Arra a levélre gondolt, amit már gondolatban megfogalmazott, már csak papírra kéne vetni.

„ Kedves Sousuke!

Nincs olyan nap, mely ne telne el úgy, hogy ne gondolnék rád. Bármilyen távol is vagy tőlem egy perc sem telik el anélkül, hogy ne jutna eszembe az arcod.
Amit elválásunkkor mondtam, az igaz, midig várni foglak, mert úgy érzem te vagy számomra az, akivel el tudnám képzelni az életem. Ezek a napok nélküled néha kibírhatatlanok, nagyon hiányzol! Szeretnélek mi hamarabb viszont látni.

Remélem jól vagy és nem történt semmi bajod, nem hallottam felőled semmit, amióta elmentél. Itt semmi különös nem történt, leesett az első hó és nagyon hideg van. Kyukoval építettünk egy hóembert, kint áll a kollégium előtt. Igazából nem is tudom, mit mondhatnék, egész nap ezen a levelen gondolkodtam. Eddig megvolt az egész, hogy mit fogok leírni neked, de most meg nem jönnek elő belőlem a szavak. Itthon vár rád egy meglepetés, remélem tetszeni fog, nagyon sokat dolgozom vele, téli szünet van, úgyhogy most minden időmet rá tudom szánni. Szeretném, ha tudnád, hogy ide bármikor hazajöhetsz, ez a te otthonod is! Amit a levél mellé küldtem az a másik meglepetés, és azért csak fél, mert nálam van a másik fele.

Mire a levelet befejezte sötétbe borult a világ, egy felhő sem futott át az égen. A csillagok és a hold ezüstösen csillogtatták meg a fehér fagyott talajt. Azon gondolkozott, ki-ki tekintve az ablakon, hogy hogyan tudná eljuttatni a levelet kedveséhez. Mikor derült égből a villámcsapás, beugrott neki Kalinyn.

- Igen, őt fogom felhívni holnap - csapta össze büszkén a két tenyerét.

Lassan átöltözött, mivel holnap hosszú nap vár rá, a levél és az ajándék. Bebújt hűvös ágyába, de most nem sírt, lelki nyugalom lett úrrá rajta. Agyában zakatoltak az emlékek, csak bámulta a plafont, de a néma monoton csönd álmot hozott a szemére. Komótosan lecsukódtak szemei és egy olyan világba röpült, amely a menedéket rejtette számára. Álmodott, arról a pillanatról, mikor viszontlátja szerelmét…