II

December 15.

Még a nap sem bukkant fel rejtekéből, de egy kisebb csoport katona mozgolódott a táborban. Felszerelték védelmezőiket, a tegnap este összekészített csomagokkal, majd mindannyian beszálltak saját gépeikbe és elindultak. Mikor látótávolságon kívül voltak, a nap első sugarai fénnyel árasztották el a sötétkék eget a távoli hegyek mögött. A táj nyugodt volt, a vonuló csapaton kívül semmi sem moccant. Sousuke gondolatai, kedvese körül forogtak. Mindent megtett volna, hogy ott legyen mellette. Az eddig eltelt idő folyamán elhatározta, hogy körömszakadtáig harcolni fog, hogy minél előbb hazajusson. Lelkileg valamelyest megerősítette ez az elszánt döntés. A nagy hallgatásnak ő vetett véget.

- Mao, te mit vennél a helyemben egy lánynak karácsonyra?

- Ebben most nem tudok segíteni, végül is az a lényeg, hogy szívből add azt, amit adsz.

- Csak nem Kaname-ról megy a csevej? – vágott közbe Kurz.

- Semmi közöd hozzá! – orrolt rá Melissa.

- Igen – válaszolt közömbösen Sousuke.

- Mikor érünk oda? – terelte el a témát Berger, az egyik újonc.

- Egy vagy másfél óra múlva, de ha így haladunk, akkor szerintem az első időpont a mérvadó. – felelt Mao.

- Értettem – válaszolt gépiesen.

Az egész csapat nyüzsgött, végre ki tudták aludni magukat, persze ez sem volt sok idő, de a megszokottakhoz képest, hogy van olyan éjszaka, amikor egyáltalán nem alszanak, nagyon is soknak számított. Valahogy gondtalanok voltak, még Sagara is elmosolyodott a Kaname-val eltöltött időkre gondolva. Minden egyes pillanat az eszébe jutott, ami melegséggel öntötte el a szívét és felvértezte a közelgő harcra. Egész úton valami megmagyarázhatatlan nyugalom telepedett a társaságra, érezték, hogy már nem sokáig lesznek, a menedéket nyújtó otthontól, távol. Lassan közeledtek a kijelölt helyhez, a távolból már látni lehetett a por és hóval keveredő felhőt, ami nehezítette a harcoló felek látási viszonyait. Hangos robbanások rázták meg a pihenő földet. A porból a néha-néha megvillanó fényeket a fegyverek ritmusos hangja követte. Az épületek égbe meredő törmelék kupacokká olvadtak össze, melyek menedéket nyújtottak a golyózápor elől. A kettesével közeledő csapat is ilyenek mögött rejtőzött az őket célba vevő lövedékek elől. Próbáltak eljutni a még „épen” maradt üres fegyverraktárba, ahol a foglyokat tartották. Ezt a részét a dolognak nem értették, hogy miért vannak foglyok, már rég elszállíthatták volna őket. De mindenesetre, hogy ezen rágódjanak nincs idő. Az ellenség M9-esekkel harcol, erőfölényben vannak, ugyanis a Lambda-val szemben semmi esélyük. Minden egyes lövedéket, ami eltalálta volna gépüket, hárították ezzel a különleges fegyverrel. Karcolás nélkül haladtak céljuk felé. Néhány ügyesen manőverező M9-es a közelükbe tudott férkőzni, de azok élettartama se volt túl hosszú. Késeik segítségével egy pillanat alatt elintézték őket. Úgy vonultak a csatamező kellős közepén, mint ha mi sem történt volna. Az épületnél összetömörültek az ellenséges csapatok, hogy akadályozzák a bejutást, de az AS-ek, most használták először lőfegyvereiket, a könnyebb áttörés érdekében. Az ellenállás nem tartott sokáig, voltak olyanok, akik jobbnak látták, ha futnak, voltak olyanok, akik a végsőkig kitartottak. De hiába a csata végére, már csak roncsok maradtak. Borzalmas bűz terjengett az egész környéken, a vér és az olaj egyvelege. Nem törődtek ezzel sokat, behatoltak az épületbe.

- Keressétek az embereket. – kapták az utasítást.

Két katona a bejáratnál maradt, a többieket elnyelte a raktár sötét belseje. Több szintes volt fölfelé is és lefelé is. Az első, egy hatalmas üres hely volt, tele porral és törött üvegszilánkokkal. Négyen mentek lefelé, négyen pedig felfelé. A felső emeleten egy hosszú folyosó nyúlt végig a termen, ablak nélkül, de annál több ajtóval, melyek acélból voltak. Mindegyik zárva volt, ezért ahányan voltak, sajátos módszert találtak a kinyitására. Volt olyan, amelyiket berobbantották, valamelyiken a zárakat lőtték szét, de egyik helyiségben sem találtak semmit, csak ősrégi gépeket, amiket még a szovjetek használtak, a második világháborúban. Mára már teljesen használhatatlanok, de alkatrészeknek még megfeleltek.

Az alaksorok bunkereknek voltak kiépítve. Tele volt ládákkal, fegyverekkel, ruhákkal, takarókkal, és ételekkel. A felső szinttel ellentétben ez még használatban volt. Látszott rajta, hogy nemrég még jártak a padlón, a porban kitaposott ösvény utalt erre. Követték a nyomot, amely elvezetett egy vasajtóhoz, amely erős vaspántokkal volt lezárva. Bombákkal könnyedén áttörtek rajta és megtalálták a fogságba esett, megkínzott katonákat. Egyikük sem volt tudatánál, valamelyikük ájultan hevert az ágynak nevezett pokrócon. Szörnyű állapotban találtak rájuk.

- A mentőhelikopterek nemsokára itt lesznek – szólt Mao Sousuke-nak a rádión – hozzátok ki őket. Értünk is küldenek szállítógépeket, további utasításig a helyszínen maradunk. Vetted?

- Vettem. – válaszolta – Na gyerünk, vigyük ki őket innen.

Először a kritikus állapotban lévő, majd a kevésbé súlyos sérülteket vitték ki a bunkerből egy olyan helyre ahová könnyedén le tudtak szállni a helikopterek. Nem sokáig vártak egy helyben, mert meghallották a duruzsoló hangokat, melyek egyre hangosabbá váltak, ahogy közeledtek, s végül le is szállt az első, amire a lehető leggyorsabban tették fel az embereket, hogy a másik is minél hamarabb felvegye a sérülteket. Alig tartott pár percig az egész művelet, ugyanis gyorsan kellett cselekedniük, hogy az életveszélyben lévők állapota ne romoljon. Amint a második gép is felszállt, nem mozdultak, mert őket is ugyan onnan fogják felvenni. Minden apró neszre felfigyeltek. Hol a szél játszott velük, hol pedig az egymás alatt összeroskadó törmelékek zajai keltették fel figyelmüket. Nem sokkal később a vidéket újra helikopterek zaja ébresztette fel a feszültséggel teli némaságából. Mindenki igyekezett a szállító gépekben elhelyezni az AS-ét, hogy minél hamarabb továbbálljanak. Az út közben semmi komplikáció sem lépett fel, s a visszaút sokkal kevesebb időbe telt, mint odajutni. A táborban nagy volt a nyüzsgés, olyan volt akár egy felbőszített hangyaboly. Mindenki tette a dolgát, Ahogy a szállítók földet értek és sikeresen kikászálódtak belőlük, Mao ment jelentést tenni az ezredes sátrába. A többiek egyhelyben megvárták őt szörnyeik mellett.

- Jó hír, szusszanunk egy keveset, holnap nem megyünk sehova. Állítólag Kalinyn meglátodat minket. – mondta kicsit derülten.

- Miért jön? – kíváncsiskodott Sousuke.

- Nem mondták. Addig is, mindenki mehet a dolgára, mára nincs több feladatunk.

Mindenki más-más irányba indult el. A komoly őrmester a szállásra vonult vissza, hogy lepihenjen. Kavarogtak a fejében a gondolatok, hogy felettese a Danaan-ról, miért jön. Lehet, hogy valami rossz hírt hoz? Nem, erre gondolni sem mert. Agyát nem tudta kikapcsolni, helyette elővett papírt és egy tollat és körmölni kezdett.

„Kaname!

Ui.: Ha nem is lehetek veled Boldog Karácsonyt Szerelmem…”

Miután megírta a levelet egy kicsit gyűrött borítékba tuszkolta és bedugta a párnája alá, hogy senki se olvassa el. Még csak késő délután volt, de már felöltötte az ég az éjszaka sötétjét. Kintről beszűrődtek a többiek nevetgélő hangjai. Jól szórakoztak, Kurz-al az élen, majd valaki belépett a sátorba. Ő nem látta, mert háttal volt a bejáratnak, és meg se rezzent, mikor halotta a lépteket. Csak akkor sandított fel mikor az alak megállt pont előtte.

- Nem jössz ki? – kérdezte anyáskodóan Melissa.

- Nem tudom. – hangzott a válasz bizonytalanul.

- Na akkor gyere! – azzal felhúzta, a magát igen csak elhagyó Sousuke-t.

Kitolta a sátorból, aki kicsit kéretve magát, de leült bajtársai körébe. Sokáig kártyáztak, és beszélgettek mindenféléről. Sousuke is megfeledkezett egy időre a szívét szorító érzéstől, és végre őt is látták mosolyogni. Éjfél után elkezdtek beszivárogni az emberek. Lassan ő is el álmosodott, de amint lefeküdt a hideg ágyra, csak forgolódott. Hol a plafont bámulta, hol pedig a vastag vásznon átszűrődő fényekben táncoló alakokat figyelte. Kínozta magát, nem akart aludni. Szeme már égett az erőltetett nyitva tartás miatt. Lassan elaludt és egy távoli helyen járt, ott ahol minden nyugodt és minden rendben van…

* * *

Kaname ébresztőórája korán reggel felkeltette álmából. Hamar kipattant az ágyból, átvette pizsamáját és reggelit készített magának. Közben gondolkozott, hogy mit is mondjon a telefonban Kalinyn-nek, de végül is nem sokáig húzta a dolgot, mert tudta, hogy bár melyik percben elszalaszthatja a lehetőséget. Kikereste telefonjából a számot, és hívni kezdte. Alig, hogy az első búgást meghallotta, egy komoly férfi hang szólat meg a túloldalon.

- Halló! Chidori kisasszony?

- Igen. Jó reggelt. – válaszolta egy kicsit félénken.

- Segíthetek valamiben? Talán valami baj van kisasszony? – kérdezte gyanakvással.

- Nem, nem dehogy, semmi baj nincs! – mentegetőzött – Csak azért hívom, mert szeretnék találkozni magával. Fontos lenne.

- Ha szabad kérdeznem milyen ügyben?

- Egy levél. Tudna nekem segíteni?

- Igen kisasszony. Két óra múlva a pályaudvaron tudunk találkozni?

- Ott leszek! Köszönöm!

- Rendben, akkor ott!

A hívott még le sem tette a telefont, Kaname magára kapott pár melegebb ruhát és levelét mint egy hímes tojást tartotta a kezében és lépett ki az ajtón. Sietett, de hamar rá kellett döbbennie, hogy hiába, mert a busz csak harminc perc múlva érkezik. De nem akart elmozdulni, hogy le ne késse, majd. Szinte percenként nézett az órájára, fel-alá járkált, csak akkor hagyta abba, amikor látta befordulni két sarokkal arrébb. Felszállt és háromnegyed órás zötykölődés után megérkezett a pályaudvarra. Míg el nem jött a találkozás időpontja, nézelődött a színes kirakatok közt, közben látott néhány olyan dolgot, amely Sousuke-ra emlékeztette, és arra, amikor a fiú végre bevallotta érzéseit. * Mint minden egyes bevetéskor, Sousuke akkor sem ment iskolába. Borús nap volt és még az eső is szakadt. Kaname-nak nem volt éppen felhőtlen a kedve, rossz jegyeket kapott és, hogy ez tetézve legyen, még személyi testőre sem volt mellette. Az iskola után úgy ballagott haza, akár egy szellem, lehajtott fejjel, bőrig ázva. Nem sietett, csak gondolkodott, hogy miért érez ilyen ürességet és aggodalmat, amikor nincs vele. Már megszokta a jelenlétét, hogy csak otthon lehet egyedül, de még akkor is rengetegszer volt már nála. Akár egy árnyék, úgy fordult be a sarkon, de nem is gondolta volna, hogy a kapuban várja őt valaki. Igen, az a valaki Sousuke volt. Kinézete nem éppen szívderítőnek mondható volt, tele sebekkel, és még a ruhája sem volt a legtisztább. Nagyon meglepődött, hogy így várja őt a ház kapujában szintén bőrig ázva, akárcsak ő. Nem tudott mit mondani, egyrészt csalódottságot érzett, mert nem tudta, hogy hol van és még csak nem is említette, másrész boldog volt, hogy az apró sérülésektől eltekintve semmi baja sincsen. Végül a fiú törte meg a csendet.

- Kaname…- mondta fáradtan, nem nézve a lány csillogó szemébe.

Alig tudta kinyögni a szavakat, csak álltak ott egymással szemben a zuhogó esőben, mely egyre jobban rákezdett.

- Én… igazából, nem tudom, hogy hol is kezdjem… - de nem jöttek szájára a szavak, ezt is úgy kellett kipréselnie magából – én… nem is tudom, mit érzek… ha nem vagyok veled, csak melletted akarok lenni… - hebegte szinte elhaló hangon, érzéseivel tisztában volt, de bizonytalan volt Kaname-t illetően, hiszen valljuk be néha elég hevesen reagál az őrmester tetteire, de most már nem léphetett vissza, végül kinyögte azt a szót, mely már régen a szívét nyomta – szeretlek…

A lány szíve hirtelen nagyot dobbant, mikor meghallotta a várva várt vallomást. Mintha meglökték volna ölelte át szerelmét és egy csókot lehelt ajkaira, mely nem maradt viszonzás nélkül. Csak álltak ott, mit sem törődve a hellyel és idővel, egyetlen csókba beleöntötték az eddig eltitkolt egymás utáni vágyat, s nem létezett számukra semmi, csak a másik, csak a pillanat volt és semmi más…* Mosolyogva gondolt vissza a szívének oly kedves pillanatra, s amit egy férfi hangja tört meg.

- Régóta vár kisasszony?

- Nem. – hangzott a nem éppen tartalmas felelet.

- Szóval, miért is akart találkozni velem?

- Mert maga tudja, hogy Sousuke hol van és az egyetlen, akire számíthatok, mert valljuk be Tessa-t nem kérném meg ilyesmire, soha!

- Értem. Mi lenne az a nagy kérés?

- Ez lenne az a levél, amit el szeretnék küldeni neki. Ez lehetséges lenne, hogy megkapja? Tudom, hogy kicsit sokat kérek, mert maga nyilván másra számított, nem arra, hogy postásnak fogjam be. De tudna ebben segíteni? – nézett könyörgően Kaname.

- Mivel kettejükről van szó, és mert maga már így is sokat tett már a Mithrill-ért megteszem. Holnap már meg is kapja, ha minden jól megy.

- Köszönöm! – ugrott Kalinyn nyakába az örömtől, aminek hamar véget is vetett, mert észbekapott, hogy mégsem olyan jó ötlet egy nála sokkal idősebb férfit ölelgetni a pályaudvar kellős közepén, és hamar lehámozta magát a férfiról – bocsánat…

- Semmi baj, de én megyek is, hogy minél előbb eljusson ez a kis dolog az őt megilletőnek.

- Rendben és mindent nagyon köszönök!

- Nem tesz semmit. Akkor viszont látásra Chidori kisasszony!

- Viszlát!

Visszafelé, már ráérősen rótta az utcákat, pedig két alak már épp a kollégium felé ballagott, a hideg miatt elég sietősen. Kaname szép nyugodtan megvárta a buszt, ami visszavitte a jelenlegi lakhelyére. Fejéből teljesen kiment a megbeszélt találkozó, egyáltalán nem sietett, csak arra gondolt, hogy szerelme már holnap megkapja a nyaklánca párját. Az ajtaja előtt didergő barátnői teljesen meglepték, mikor meglátta őket csak akkor jutott eszébe, hogy már régen vissza kellett volna érnie. Gyorsan ajtót nyitott a teljesen átfagyott lányoknak és csak a cipőjét vette le, azonnal rohant forró teát készíteni.

- Kivel találkoztál? – kérdezte, kicsit sem gyanakodva Mizuki.

- Én tudom! – felelt a konyhában szorgoskodó Kaname helyett Kyuko.

- Na ki vele! Valami udvarló? Rokon? – kérdezett egyre többet.

- Dehogy udvarló és nem is rokon! – húzta a válaszadást

- Ha ennyire tudni akarod, egy olyan emberrel találkoztam, aki elviszi a levelem Sousuke-hoz – közben nem kis erővel a lány elé, hogy egy pár csepp tea ki is löttyent az asztalra.

- Jó, jó, azért ennyire nem kell leharapni a fejem! A fene sem gondolta volna, hogy ennyire komoly lesz köztetek a dolog! – fortyant fel.

- Tulajdonképpen, én azért akartam eljönni, hogy tudjam, jobban vagy-e? – terelte szelídebb mederbe a társalgást Kyuko.

- Persze, ezek után? – húzta a tőle megszokott széles mosolyra a száját.

- Tényleg Mizuki, hallottam, hogy új barátod van. Mi lett a régivel? – kíváncsiskodott Kaname.

- Ja, hát meguntam. Nem volt hozzám való, soha sem mentünk sehova és ez nem tetszett…

Az egész délutánt átpletykálták, észre sem vették, ahogy szalad az idő. Rengeteget nevettek a régi vicceken és emlékeken, amit még a régi osztálytársakkal éltek át. Kaname is ugyan olyan volt, mint régen, valahogy a levél megírása óta nyugodtság telepedett a lelkére. Rengeteg ötletet kapott a karácsonyi díszítéseket illetően és sok-sok lelkifröccsöt, hogy még egyszer így ne hagyja el magát. Mikor barátnői kiléptek az ajtón, rögtön az elpakolta a csészéket és vett egy jó hosszú meleg fürdőt. Elég hosszú napja volt, de megérte a fáradtságot a délelőtti szaladgálás. A többi már csak kikapcsolódás volt a hosszú búslakodással teli hetek után. Már tisztán, köntösében lehuppant a tv elé és nem sokkal később már az igazak álmát aludta…