Kaname letörten érkezik vissza az újjá épített egyetemre. Rezignáltan fogadja a tényt, hogy Mao továbbra is mellette fog maradni. Csak azért örül neki valamennyire, hogy talán így információhoz fog jutni Sousukéról. A napok lassan nehezen telnek számára. Bár Melissa szinte mindig közli vele, hogy hol jár, mit tesz szereleme. Két héten át minden nap egy nyomtatott papírral köszönti Kanamét. A papír Sousuke levele, amit Mao gépére küld. Ezek a levelek nagyon jól esnek a lánynak, hát mégsem felejtette el. Megmarad benne a remény, hogy még egyszer találkozhat vele. Aztán egyszer csak nem érkezik több levél. A lány szíve elszorul, - Csak nem felejtett el ilyen hamar. Vagy valami baja esett? – gondolkodik. Mao mindig közli, mit csinál a fiú, és ami Kanaménak a legfontosabb, hogy él, és szerinte jól van. Bár levelei ezzel szöges ellentétben állnak. Tudja, mit érezhet kedvese a világ egyik távoli tűzfészkében, hisz ő ugyanezt érzi Tokióban. Iszonyatosan hiányzik neki Sousuke ölelése, mosolya, még a robbantgatásai is. Észre sem vette, hogy menyire kötődik hozzá, hogy menyire közel kerültek az utolsó egy hónap során. Éjszakáit ismét rémálmok zaklatják. Száz és százféleképpen látja meghalni kedvesét. Sejti, hogy sokszor milyen közel is járhat az igazsághoz.

Kiyukón kívül csak Melissával áll szóba. Ketten lassan összebarátkoznak. Leveleit, bár Sousukétól már rég nem jön rájuk válasz szorgalmasan, írogatja neki, abban a reményben, hogy elérik céljukat, ezeket az általa ismert egyetlen helyre a Danára küldi. Tanulmányi eredményei rohamosan romlani kezdenek. Egyre kevesebbet eszik, aludni nehezen képes, és ha sikerül is neki, rémálmok szakítják félbe éjszakáit. Bárki is szól hozzá, nem figyel, bár állapota romlik, még mindig számos jelentkező akad a kezére. Fel sem veszi próbálkozásukat. Óráin jegyzetelés helyett leveleit írja. Egyre gyakrabban sírja át az egész éjszakát. Eltelik egy hónap, és Kaname látszólag megnyugodott, de ez csak a látszat. Soha nem felejti el egyetlen pillanatra sem azt az embert, aki annyi mindent megtett érte, és akit olyan forró szerelemmel szeret. Akivel annyi mindenen mentek már keresztül, akinek ő mindennél fontosabb. Szülei ismét meghívják haza, valószínűleg a dékán, vagy valamik tanára üzenhetett nekik, hogy bajok vannak vele. Most ezért kell haza térnie.

Mikor megérkezik, mindenki örömmel fogadja, apjának tűnik fel először, hogy valami nincs rendben.

Kaname leül a szülei mellé és lassan sírástól elfúló hangon mesélni, kezd. Elmeséli elrablását, azt, hogy Sousuke lerombolta miatta az egyetemet, azt, hogy a fiú szinte megőrült, amikor őt elvitték. A szigeten való raboskodását, addig a pillanatig, amíg Kurz golyója bele nem fúródott, addig, amíg látta az Arbalest leszállását. Elmeséli a felvételeket, Sousuke tombolását, az elpárolgó épületeket, a rengeteg embert, akiket a fiú megölt miatta. Elmeséli az ébredést az utána következő fejetlenséget, mikor a védelmükre érkezett gépek akarták őket eltaposni. Elmesél mindent, ami akkor történt, még azt is elmondja apjáéknak, amit a fiú tervezett abban a hitben, hogy ő halott. Elmeséli fájdalmát, mikor elvezényelték mellőle, akit szeret. Mindent, ami csak bántja, még titkolt rémálmait is kibeszél magából. De ez sem segít. A családja nem tehet érte semmit, ezt a válságot neki kell megoldani.

Néhány nap múlva, mi után visszatérnek, látja a dékán irodájából kilépő katonát. Látja de, jelentősséget nem tulajdonít neki.

Egy napon a közeli gyártelepre mennének kirándulni, ám Kaname túl rosszul érzi magát ahhoz, hogy velük tartson, inkább leül a klub helységben és a bent tartózkodókkal együtt tévét, néz. Mikor az adást megszakítják, a lány érdeklődve hallgatja azt, hogy a figyelem középpontjában a kirándulásuk helyszíne van. Felnéz, kíváncsi mi történik. Abban a pillanatban a riporter megdöbbenésére egy M - 9. – es landol nem messzire a stábtól. Kaname szíve nagyot dobban. Eszébe jut kedvese. Figyeli a képeket. A gép nem mozdul, viszont az épület egyik folyosója beszakad, majd a Lambda kék fénye söpör végig az épület maradékán, hogy közvetlenül ezután egy védelmező, mellkasában egy mono vágóval szakítsa szét a füstöt. Mindössze néhány méterre landol a forgató csoporttól. A füst egy pillanatra szétnyílik. Kaname szíve nagyot dobban, - Legalább a gépét láthatom. – gondolja a lány, de csalódnia kell. A füstből semmi sem lép ki, csak elkezd emelkedni a védelmező, kirántja belőle valami a vágót. Ezzel a közvetítésnek vége. Kaname lassan sírni kezd a csalódástól, hogy nem láthatta őt. Pedig nem is volt olyan távol. A teremben tartózkodók nem értik Kaname viselkedését. A lány visszamegy szobájába és újabb levelet ír. Leírja Sousukénak, hogy ma látta, legalábbis felismerte a stílusát. Miközben szobája felé tart fogalma sincs arról, hogy mozdulatait figyelik. Amikor eltűnik az épületben egy fa alig észrevehetően hajlik meg a közvetlen mellette elhaladó hatalmas test miatt.

Néhány nappal az eset után Kaname ismét az osztályban ül, nem volt kedve jönni, mióta látta Sousukét – bár tény, hogy csak a Lambdáról ismerte fel – balsejtelmek kínozzák. Vajon mit tehet, vajon mire használják, mióta megmutatta erejét a szigeten. Töpreng. A terembe belép hetek óta szabadságon lévő tanáruk, a hírek szerint valahol madarakat filmezett. – Most aztán egész órán a dilis csipogóit nézhetjük. – zsörtölődik Kaname, ám a tanár szokatlan lelkesedése átragad rá és az osztály többi tagjára. Állandó jelleggel „ilyet még nem láttatok”,” ezt mindenképpen meg kell néznetek” felkiáltással, jön. – Mi az, valami ritka madár? – töpreng a lány, de ezúttal valahogy nem képes nem odafigyelni. Csak a tanár lelkes aláfestő szövegét nem hallja. – OK hogy madár, de ennyire nem kéne neki örülni.

A tanár beleteszi a DVD. – t a lejátszóba, a tábla helyén megjelenik a kivetítő. Megtelik egy távoli egzotikus dzsungel látványával. A kép hirtelen változik, álcázott épületek látszanak, rajta, emberek százai teszik napi, bár nem törvényes dolgaikat, védelmezők sétálnak, őrzik a bázis nyugalmát. Kaname figyeli a képeket, hallja a tanár lelkes szavait, hogy valami ismeretlen terrorszervezet bázisát találta meg. A lány felismeri a védelmezőket, neki nem új a terrorszervezet fogalma sem, jó néhány el akarta már rabolni őt. De a következő események kiütik Kanamét a valóságból, és legmélyebben eltemetett emlékei törnek fel. Látja ismét azt, ahogy az Arbalest zuhan, pont úgy, mint akkor. A teremben csak egy hang szólal meg, de az azt mondja, amire mindenki gondol.

- Hát elég fura madár.

A lány kerekre nyílt szemekkel hevesen dobogó szívvel nézi kedvese gépét. Látja rajta a Lambda működését jelző szárnyakat. Várja, hogy a többi gép is leszálljon, hisz a támaszponton rengetegen vannak, de csak még egy gép érkezik. Pont úgy, mint a múltkor. Ez ismét nem avatkozik bele semmibe. – De miért nem segít neki? – fut át Kaname agyán a gondolat. Közben a képen alakok kezdenek rohangálni minden felé, döbbenten nézi amint az Arbalest feje hideg nyugalommal, forog, jobbról balra majd vissza. A fej két oldalába beépített fegyverek torkolattüze folyamatosan villog. Pár másodperc és lekaszál mindenkit, aki nem védelmezőben ül. –Jézusom! – kiált fel magában Kaname akik, figyelik, csak azt látják, hogy a lány lélegzete elakad, kezeit önkéntelenül is a szája elé emeli. Ő tudja mit jelent az, amit a többiek csak találgatnak. A gép hátán bezáródnak a szárnyak, majd egy hatalmas pengét elő rántva indul meg a védelmezők felé. Halkan meg könnyebbülten sóhajt fel, amikor ismét észleli a gép vezérsíkjait. Kedvese újra beindította a Lambdát. – De miért nem segítenek neki? – fut át újra az agyán a gondolat. Ami ezután következik néma csendet, teremt a teremben. A fehér gép másodpercek leforgása alatt végez mindenkivel, aki az útjába áll, de még a menekülni igyekvőknek sem kegyelmez. Miután ezt befejezi, a lány döbbenetére a gép, letérdel fedélzeti nyílásai, feltárulnak, és egy számára fájón ismerős arcra közelít a kamera objektívje. Látja amint tenyerébe, temeti arcát, majd lassan mintha valamit letörölne róla, húzza végig rajta kezét. Hosszan dörzsöli szemeit, mintha fáradt lenne. Kiugrik a gépből, Kaname nézi mozgását, nézi, de nem ismeri fel benne a régi lendületet, mintha egy gépet látna fegyverével végigsétálni áldozatai között. Úgy is cselekszik, ha valahol mozgást lát oda lép, a lány kerek szemekkel figyeli, szája mozog, de hangot nem hallanak, pár pillanat múlva csak a fegyver torkolattüze villan fel.

- Ez egy őrült!- hallja Kaname több irányból is, nem tudja magában visszafojtani, amit érez.

- Nem, nem őrült, csak kicsit buggyant, de nem őrült. – kiáltja, többen érdeklődve fordulnak felé, a kirohanásának befejezését, már csak a közvetlen közelében ülők hallják. Csak ők látják meg a lány szemében csillogó könnyeket. – Ő nem lehet őrült. - suttogja maga elé.

A kellemetlen vetítés, még nem ért véget, látja amint a másik védelmező, elmegy. Látja, amikor Sousuke megáll az Arbalest előtt, lassan a kamera felé fordul, arca nyugodt de szemében, pokoltűz lángol. Tudja, hogy ott a kamera tudja, de nem érdekli.

- Na ekkor azt hittem, hogy végem. – sóhajt a tanár.

A férfi fellép a gépre, Kaname látja, amint az feláll, majd visszazárja vezérsíkjait, de nem mozdul. Kaname szívét félelem járja át, eszébe jutnak a kórházban hallott szavak. – „De minden gépben van önmegsemmisítő „– Szinte hallja a fiú hangját, mikor a kép hirtelen eltűnik.

- Sousuke te bolond mit akarsz tenni! – kiált, az osztályban mindenki felé fordul, a tanár, kérdőn lép elé, hátha megtud valamit az előbbi jelenetről. Meglepődik, amikor a lány elkapja a gallérját, rázni kezdi, miközben közvetlen közelről kiabál sírva az arcába.

- MI történt utána? Mi lett az Arbalesttel? TUDNOM KELL!!!

- Kisasszony miről beszél? Mi az az Arba…

- Az a fehér védelmező maga filmezte le! Mi lett a géppel? – üvölti most már dühösen a lány.

- Elsétált onnan. Meg az akkum is lemerült. – dadogja a tanár.

Ekkor kinyílik az ajtó. Mao áll előttük, kerek kérdő szemekkel nézve Kanaméra. Kicsöngettek már, így az osztály távozik, aki nem akar menni – kíváncsiak a folytatásra – Melissa szemei láttán mégis inkább távozik.

Mao közelebb lép a lányhoz, már nyitná a száját, hogy magyarázatot kérjen tőle, de ekkor Kaname tenyere csattan az arcán, nem érti miért. Meglepetéséből a lány kiabálása téríti észhez, lassan felfogja, hogy mit mondanak neki.

Kaname keserűen felnevet, kezében egy távirányító Maónak rossz érzése támad.

Az események ettől kezdve kicsit felgyorsulnak, Kaname szinte minden nap újabb és újabb adatokat dörgöl Melissa orra alá, mindegyik Sousukéról. Maónak összeáll a kép, gyakorlatilag gyilkost készítettek odaát Sagarából, ezt nem hagyhatják, ebben egyetért vele az egész Dana. A felvétel láttán Tessa elrendelte, hogy azonnal hozzák vissza, ám a Mithril néhány parancsnokát személyesen kell ehhez meggyőznie, és ez időbe telik. Addig is, elküldte Kalinyint, hogy tegyen rendet azon a támaszponton. Egy nap Mao jelenik meg Kaname szobájában, közlendője mindennél nagyobb örömet okoz Kanaménak. Gyorsan munkához lát, ételt készít, néhány ruhát, egy nyakláncot, fényképeket csomagol, rövid gondolkodás után az asztalán ülő Bonta macit is a csomagba teszi, már megírt de még el nem küldött levelei mellé. Melissa azt mondta neki, hogy beszélni fog Sousukéval és át tud neki adni néhány dolgot. Készítenek egy Cd. – t rajta Kaname üzenete, a felvételt Mao védelmezője rögzíti. Kaname mindent elmond benne Sousukénak, mindent, amit csak akkor gondol. Reméli, hogy barátnője nem veri át.

Pár nap múlva, amikor Melissa visszatér boldogan, fogadja a hírt Sousuke üzent neki. A lejátszóba csúsztatja a lemezt, és sírva, nevetve nézi a rajta megjelenő alakot. Sousuke szemei boldogan csillognak, szavai ismét erővel, reménnyel töltik el Kanamét, bár az üzenet néhány részlete komolyan megijeszti a lányt, és rövid, számára minden benne van, minden, amit eddig elveszíteni látszott. Reménykedve fordul a jövő felé, amíg Mao itt van addig remény is, van, hogy találkozzon kedvesével, ha máskor nem előbb utóbb szabadságra fog menni.

Néhány héttel az után, hogy a fiú üzenetével visszajött, Melissa egy napon eltűnt. Attól a perctől semmilyen információja nem volt Sousukéról. Úgy érezte elveszett végleg minden reménye. Nem tudta megmenteni szerelmét, attól, amit tettek vele. Depressziója, már az iskola orvosának is feltűnt, de segíteni rajta nem tudott. Kaname a napok teltével egyre rosszabb állapotba került, már majd három napja nem evett, legalább ugyanannyi ideje nem aludt. A teremben ült, az órán, nem figyelt az előadásra, nem figyelt semmire, csak a levélre, amit Sousukénak ír, még azt sem vette észre, hogy Kiyukó már egy ideje a hátát bökdösi, és a nevét ismételgeti.

- Kana –chan figyelj…