A Végső Megoldás

By. John Weeler

I.

A lány hirtelen ébredt fel. Még érezte az álom kellemes bizsergő melegét. Még benne voltak a szép és a jó hangulatok, de valami mégis megváltozott. Bár már évek óta nem kínozzák rémálmok most mégis… Képtelen megszabadulni a mellkasán egyre növekvő nyomástól. Talán történt valami? – fut rajta a rémület, majd hirtelen megérzi, hogy nincs egyedül. Valaki még van a szobában. Boldog melegség járja át a lelkét, kellemes bizsergés testét. Tudja, hogy ki az. Hozzábújik a férfi meleg testéhez. Nem még sincs valami rendben. Nem múlik, sőt erősödik a nyomás. A régi, már elfeledetnek hitt sebhely, felparázslik… - Ez nem jó… ez nagyon nem… - zihál a lány. Érzi a testére kiülő verejtéket. Hirtelen pattan talpra, mikor az eddigi nyomás hirtelen fizikailag is rosszullétté válik. Sietve, még köntösével sem törődve rohan a fürdő felé. A férfi az ágyban maradt… Nehéz napjai voltak. Hallja a fürdőben a lány zihálását, majd a víz csobogását, ezek a zajok már nem késztetik felpattanásra. Már hozzájuk szokott nem zavarja, sőt szereti eme hangokat. Csak az óra kiabálásának hiányát veszi észre, de felkelni most mégsem képes… Hiába, ő is kicsit megviselt mostanában.

- Na lássuk csak – gondolkodik a lány már a vonaton ülve, párja még aludt, mikor eljött otthonról – De legfőképpen szelektáljunk mit is szabad elmondanom, ha kérdezgetni kezdenek. A nevem Kaname Chidori – elnyom egy gyors fintorszerű mosolyt az orra alatt, néhányan, már így is furcsán néznek rá – Még mindig, persze, csak azért, mert az a buggyant háborúmániás drágám még nem vett feleségül. Vagy nem akart – ekkor már szélesen sugárzóan elmosolyodik – vagy nem, mert megkérni. A középiskolát a Jindai Gimiben végeztem, majd egyetemre mentem. Na ott aztán az első hónapok szépre sikerültek – önkéntelenül nyúl a régi sebhelyhez – többször elraboltak, majdnem meghaltam. A barátom meg lerombolta az épületet, meg sok minden mást is. – Egy gyors fintor mivel le is kell szállni – Na,  nem ezt aztán nem fogom senkinek az orrára kötni. Tanultam és elvégeztem a sulit. Most meg munkába megyek. A barátom meg dolgozik. Hogy hol az meg ne érdekeljen senkit. Vagy hogy is mondaná az a buggyant? Megmondom, de utána mindenkit meg kell, hogy öljek. Hogy a nyavalya vinné el, csak ne messzire azt a vadbarmot, hogy még mindig csak barátom, és nem FÉRJEM. Na de mindegy. Hát itt is vagyunk. – áll meg Kaname egy hatalmas irodaház előtt. A jövendő munkahelye. A kapun hatalmas cégér hirdeti, hogy ez a hely bizony Japán leghíresebb és legjobb bankja. És ő most itt fog dolgozni. Lába kicsit megreszket, mikor átlép az ajtón. Nem remélte, hogy mindazok után, ami az egyetemen történt valaha is munkát kapjon. Bár Sousuke fizetése is gond nélkül elég lenne, de akkor viszont mit kezdene magával, míg drága kincse vért vagy vérét ontja valami istentelen tűzfészekben. – Még jó, hogy csak ritkán van mostanában oda. – Mosolyodik el a lány. Bár ragyog, de mégsem érzi túl jól magát. Valami még mindig nem stimmel. Már hetek óta nem jó vele valami. Néhány dolog eléggé, de mégsem annyira nyugtalanná tette. Pl. elmaradt, aminek meg kellene lenni, de ez csak a bajok egy része. Már megszokta, hogy mióta Kurtz meglőtte valami, nem stimmel ilyen téren. De ezek a reggelenkénti rosszullétek már komolyan nyugtalanították. – Majd bejelentkezem az orvosomhoz. – nyugtatja magát, miközben belép a liftbe, és elindul az irodák a személyzeti részleg felé. Na most kiderül, hogy mit is tanult. Bár sejti, hogy az alapoktól, a pénztáros ügyintézőtől vezet majd az út az igazgatóig.

- Segíthetek Kisasszony? – szól egy szigorú, de mégsem udvariatlan hang.

Kaname végignéz az őrön. Hát igen hála Sousukénak bizony túlzottan is hozzászokott már az efféle dolgokhoz. Észre se vette eddig az őrt. Kedvesen, a hivatalból marcona férfira mosolygott, és mutatta igazolványát. Be is engedték, hogy megnézze a NAGY embert, a főnököt. Aki személyesen kíván vele beszélni.

-         Foglaljon helyet. – szól egy idősödő, nagypapás úr a lányhoz, - parancsol valamit? Kissé sápadtnak tűnik. Nem kell idegeskedni, ez itt a szokásos eljárás.

-         Köszönöm semmit sem kérek. – szól a lány, majd érdeklődve körül néz a szobában. -  Nagyobb, mint a Dana dokkja. – fut át az agyán a gondolat.

Leplezetlenül csodálja végig a hatalmas helységet. A terem végén a gigászi íróasztalt, ami úgy néz ki, mintha az egész épületet köré építették volna. Legelteti szemeit a régi szobrokon képeken virágokon, végül a hatalmas székben szinte eltűnő férfin.

-         Fertelmes mi? – érdeklődik leendő főnöke fáradt hangon. – Nyugodtan. Útálom ezt a szobát. Szinte elveszek benne. – Magyarázkodott tovább, miközben széket tett a lány elé, és intett üljön le. Kaname illedelmesen le csüccsent, valami fordult benne, ismét rosszullét fogta el. – talán jobb lett volna állva maradni – futott át az agyán, miközben a tulajdonos panaszait hallgatta.

-         Nyugodtan szólítson Hektornak. Mindenki így hív. Akkor ön Chidori kisasszony? – a csendes bólintás után a férfi folytatta, mintha mi sem történt volna – tudom a végzettsége többre, tenné képessé, mint egy egyszerű pénztáros, de tudja….. A bátyám egy egyetem dékánja a környéken, és …. Hát hogy is mondjam… Nem volt valami nagy örömére a hír, hogy önt én felvettem. Hogy miért azt nem árulta el. Talán Ön kisasszony?  - mosolyog reménykedve Kanaméra Hektor.

A lány hirtelen leizzad, hopsz erre nem számított, hogy tudnak arról az esetről.

- Hát….. izé… őőőőő.. – kezdene valami magyarázatot.

- Semmi baj. Nem, muszáj elmondania, Még… na jöjjön, nézzük meg a munkahelyét. – kisétálnak az ajtón – Hallom egy fiatalemberrel él együtt. Ő mivel foglalkozik?

Ismét rosszullét fogja el a lányt, ezekre a kérdésekre abszolút nem számított. Sőt bármire tudna válaszolni, méghozzá csípőből, csak ezekre a kérdésekre nem. Legalábbis nem őszintén…

-         Nem érdekes, hacsak nem bankrabló – mosolyog rá a főnöke, miközben leérnek a földszintre, és szépen lassan sétálni kezdenek a vendégek között, mintha ők is csak ügyfelek lennének. A férfi ismét nyitja a száját, de ezúttal torkára forr a szó..

Mire Sousuke reggel magához tért, már üres volt a lakás. Bárhogy is kereste Kanamét nem találta sehol. A hűtő elejére egy cetlit ragasztottak, jó időbe, - meg mellesleg a lakásban uralkodó rendbe is - belekerült mire felfedezte az apró papírt. A kézírás láttán, bár nem lett teljesen meggyőzve, de elrakta a Glockot, mit egész eddig, a leletig görcsösen lövésre készen szorongatott. – Bár már évek óta semmi, sem történt Kanaméval, vagy elfelejtették őt vagy kivertem a fejükből, de azért nem árt az óvatosság. – fut át a férfi agyán a gondolat, majd lassan kézbe veszi a fecnit, és olvasni kezdi.

 „Drágám! Ennivaló a hűtőben. Délután jövök, ne aggódj. Csak dolgozni mentem. Szeretlek.

           Kaname”

Állt a papíron.

- Hát ez nem jó. – morran a férfi majd nyugodtan a zsákjához lép, és egy tenyérnyi műszert halász elő belőle. Miután a zsákot összecsukta a vállára is, dobta eszébe idézve, hogy hamarosan indulnia is kell vissza, úgyhogy nem tudja megvárni a lányt. – Megkeresem, és gyorsan elmondom, mi van, nehogy megrémüljön, ha hetekig nem lát. – morfondírozik, Sousuke a szokottnál is zordabb arccal, /bár ez neki nem kis munkájába kerül / miközben kilép a lakásból. Szúrós, kemény szemekkel méri végig szomszédjukat, aki a kertjében, a kerítésükhöz közel kapálgat, nem véve észre a kilépőt. Sagara nyugodtan elindul, kezében az apró műszer kijelzőjén egy aprócska térképszelet és benne egy pici pont. Kedvese tartózkodási helye. – Még jó, hogy a karkötő adója még mindig működik – filózik az utcán sétáló férfinak látszó alak / ez téves, igazából két lábon járó katasztrófa még mindig/, mikor fojtott dörrenést hall a ház felől. Meg sem fordul, laza mozdulattal söpri le a vállára verődő földet. – Na ez sem akar többé bejönni. – mosolyodok el, miközben háta mögött egy keskeny füstcsík emelkedik fel. Sétál tovább. Beszélnie kell a lánnyal mindenképpen. Meg kérdezni is szeretne már tőle valamit. Csendes mosollyal megérinti a zubbonya zsebébe vart, apró tárgyat. – Vajon az ilyet hogy is kell csinálni??  - töri a fejét, miközben izzadságcseppek ülnek ki a homlokára, sejtve, ha valamit elront bizony szorulni fog. – Már hat hónapja hallogatom, de hiába kértem tanácsot Weber, Mao, de még a hadnagy is, a többiekről nem beszélve, csak röhögött rajtam, össze meg vissza, hordott mindent. Nem értem én ezeket a dolgokat. Virág meg féltérd ??? – morfondírozik tovább – talán valamire lőni kell??? Azért a féltérd?? Meg a válaszfal valami kéz??? Ezt sem értem. De ezt a Nagyszellemes dumát, amit Fehér Sólyom elejtett ezt aztán végképpen nem. Mi az isten haragjáért kell nekem három hétig a pusztában egy füstbe hajolva kérdeznem a Nagy szellemet, hogy jó lesz, vagy nem?? – Halk nyüsszentést hallat, arca még az eddigieknél is komorabbá, merevebbé válik a zavartól. Szemei ijedt csillogása enyhíti csak a komor képet. – Azt tudom, hogy jó….. A többit meg valahogy megoldom. Legfeljebb végleges fegyverszünetet kötök vele….. – töpreng Sousuke miközben megállíthatatlanul, közeledik a lány munkahelye felé. Szinte hátra sem nézve lép el a mögüle irtózatos szirénaszóval érkező járművek elől. A távolodók után bambul a két sötét furgon és a terepjáró csak valami nagy balhét jelent. – Ugyan hova rohannak a kommandósok?? – fut át az agyán, de a választ már meg is kapja, mikor a járművek lefékeznek egy épület előtt. Kerek szemekkel nézi a kezében tartott JPS kijelzőjét, majd a csatarendbe álló kommandósok által körbekapott épületet. Szemei elsötétülnek, mélyükön először egy pillanatra az aggodalom szikrái, majd közvetlenül utána a düh és a harag lángnyelvei villannak fel. Lelkében egy régen érzett és megutált érzés szalad szét. Egy pillanatra felvillan előtte egy földön heverő véráztatta test. Lassan belenyúl a zsákjába, majd csőre rántja egyik friss kedvencét egy P- 90 – es mikrogéppuskát. Határozott enyhén terminátoros léptekkel indul a banképület hátsó része felé. Szabad keze könyékig merül a zsákba, míg ki nem húz belőle egy nem éppen bizalomgerjesztő apró csomagot.

Tíz eléggé rossz arcú férfi figyelte amint a karcsú hosszú hajú lány az épületbe lépett. Többeknek kétségei voltak terveikkel kapcsoltban, de most már nincs visszaút. A főnökük feléjük fordult.

-         Nem tehetünk mást. Elvállaltam egy megbízást, azzal a pénzzel mienk, lehet az egész város. Még az az átkozott Bonta horda sem tud majd minket megállítani. De előtte pénz kell, hogy meg is tudjuk tenni a melót. Ezért rabolunk most bankot. – magyarázkodik a kétkedőknek, bár egyikük megjegyezte, hogy anno mintha e miatt a nő miatt, mármint aki besétált az épületbe szakadt volna a banda nyakába a plüss hadsereg. Véleményére senki sem figyelt ekkor már. – Na akkor szépen beszivárgunk, utána, pedig túszt ejtünk. Mindegy kit, és kirámoljuk a páncélt. Majd a túsz miatt kinyitják aztán spuri. Megértettétek? – a bősz bólogatás után a férfiak, lassan beszivárogtak a bankba.

Az ott őgyelgő őrök lefegyverzése volt a legkevesebb gondjuk. Valaha mind, mint zsebtolvajok kezdték a szakmát. Az őrség észre sem vette, hogy lefegyverezték őket. Az igazgató megjelenése még jobb esélyeket villantott a támadók számára, lévén, hogy az öreg nem is figyelt rájuk, hanem a lánnyal társalgott, aki előttük érkezett az épületbe. Talán a lánya. Egyikük észrevétlenül settenkedett a párocska mögé. A többi is maszkot ráncigált a fejére. A lány mögé lépő férfi adta a jelet, majd egyik karját a túsz nyaka köré kulcsolta, másik kezében már pisztolyt szorongatott. A fegyver csövét a foglya halántékához, szorította. Ez volt az, ami az igazgatóba fojtotta a szót.

-BANK RABLÁS!!!! – üvöltötte a férfi, majd kegyetlen vigyorral kiélvezte azt, amikor az őrök meglepetten kapkodtak üres fegyvertáskáik felé. Viszont őt is érte ekkor egy meglepetés. Mikor Kanamét elkapta, már előre örült a lány félelmének. Tudta az majd neki bátorságot kölcsönöz. A meglepetés leírhatatlan volt. A lány feje lehorgadt, de tagjain nem futott át a reszketés, hangja mikor megszólalt inkább unott volt, mint ijedt.

- Már megint én… –sóhajtott a lány. Ekkor megmeredt a helyzet, mivel valaki megnyomta a riasztót. Észveszejtő szirénaszóval érkeztek meg a kommandósok. Pár pillanat múlva megjelentek a mesterlövészeket jelző apró fénycsíkok. A lány ekkor igazán megremegett az őt szorongató férfi kezei között. Amint a rendőrök, megérkeztek elfogta a rettegés. Kaname elméjében felvillant néhány régi emlék. A mellébe csapódó golyó irtózatos ütése, a lassított felvételszerű zuhanás, a fehér védelmező amint földet ért, a fájdalom, amit érzett. Foglyul ejtőjét is alaposan meglepte. – Ki a fene ez a nő?? Jobban fél a rendőröktől, mint tőlünk??? – futott át az agyán a gondolat. Ekkor megremegett, az épület. Nem túlzottan, csak éppen hogy. Hang semmi, de valami baljós eseményt jelenthetett a rengés. Pár másodperc és a reszketés megismétlődött. A rabló kicsit értetlenül nézelődött, mikor a lány halkan megszólalt.

- Maguk robbantottak??? – kérdezte eléggé gyanakvó hangon.

- Nem. – jött a meglepett felelet, a gengszter bizony nem ismerte fel a robbanások, okozta rengést. Ő csak enyhe földmozgásra tippelt. Attól, amit foglya ezek után mondott a férfi ereiben megfagyott a vér, kezében megreszketett a fegyver.

- Akkor addig engedj el, míg életben van. – szólt a lány csendesen, bár cseppet mérges felhanggal.

- Nem lőnek a rendőrök picim. – szólt a figyelmeztettet személy.

- Azok lehet…….. – jött a válasz, majd az épület elvileg üres, a páncélterem felé nyíló részében suttogni kezdett egy fegyver. A meglepett rabló döbbenten nézte, amint társai egyik a másik után dől végig a földön, hogy utána fájdalmas üvöltözésbe kezdjenek, szétlőtt lábuk-válluk miatt. Mire a meglepett rabló bármit is tehetett volna tarkóján egy jellegzetes fémes érintést érzett. Egy fegyver tompa, a lövésektől még meleg csövét. Háta mögül halk fenyegető kegyetlen hang szólalt meg. A fegyver kihullott a sokat próbált kézből. Nem a mondanivaló, hanem a hanghordozás volt, ami lefegyverezte a jobb napokat is látott gengsztert.

- Engedd, el vagy széttéplek, aztán eltemetlek téged meg az egész famíliádat. – szólt Sousuke Sagara a kedvese nyakát szorongató rabló mögött. A szólított bizony tette is, amire kérték. Mert választása az nem volt. – Megfordulni. – jött a parancs, s ő szembefordult a támadóval, ekkor még az forgott a fejében, hogy lefegyverzi, de amint a szemeibe pillantott le is tett róla. Hideg érzelemmentes írisz nézett rá, nem ember, hanem egy gép egy könyörtelen gyilkos szemei. A pillantás, már maga az nem hagyott egy szemernyi kétséget sem a felől, hogy mi lesz a sorsa. Csak, azért mert valakihez hozzá ért. Ekkor már tudta, rossz túszt tartott magánál. Nem volt apelláta. El lett kapva, sőt a fickót nézve rögvest ki is lesz végezve. Akkor sem rémült volna meg ennyire, ha egy tucat zsaru áll mögötte.

- Szerencséd, hogy megígértem valakinek, hogy nem rendezek vérfürdőt. – szólt a férfi miközben földre teperte és nekiállt őt megbilincselni. – Jól vagy Kaname?? – kérdezte a lányt. A földön heverő gengszter is extúsza felé fordult, már csak reakcióból, szemöldöke a homlokára szaladt, ahogy a reszkető nőn végigpillantott. – De mitől fél???  Hisz már szabad.– futott át az agyán, majd hirtelen, döbbenten nézett Chidorira. – Ez nem fél, ez dühös. – jött rá a megoldásra, látva az ökölbe szoruló kezeket, összébb húzta magát, várta az ütést.

- SOUSUKE TE ISTENVERTE MÉSZÁROS!!!!! – üvöltött fel a lány, és abban a pillanatba, fejbe verte megmentőjét, persze a keze ügyébe eső székkel tette. Az eddig kemény könyörtelen alak, gyönyörű ívben repült át a helységen arra amerről jött. Röpte végtelennek ígérkezett egészen az egyik térelválasztó üvegfalig, hatalmas csörömpöléssel omlottak össze az áttetsző táblák. Alul a férfi felül a cserepekre hullott üveg. Mindezek tetejében közeledett a csendélethez maga a pofont adó szék, majd forgatója. A szék légi úton, utóbbi kiabálva. – Te háborúmániás te! Ez neked nem mészárszék?? Te istenverte gránátagyú??

- De….. de… Kaname – szólt rettegve a nagy rablómészáros – mind él….. – a további magyarázkodást egy jól irányzott veserúgás fojtotta a férfiba.

- Mit robbantottál fel te bombás barom? – jött a következő kérdés, meg még egy rúgás, az előbbi iszonyú hangerővel az utóbbi úgy borda tájon, bár finomabban, mint az őt megelőzők.

- A páncéltermet…… - volt a felelet, erős szűkölés, illetve védekező karmozdulatok kíséretében, bár ezt akár megadásnak is lehetett volna tekinteni. Tarkón a kéz….

- Ez nem igaz!!! Az első napom!!!! Te meg felrobbantod a páncéltermet?!! Te aknás idióta!! Te robbantómán bolond!!! Most megkapod a magadét! Nesze, nesze, nesze, nesze, nesze…. – Kiabált az extúsz nőszemély, miközben szaporán talpalta az egyre elhasználtabb rablók – meg harcterek – rémét.

- SENKI SE MOZDÚLJON!!! RENDŐRSÉG!!!! – szólt ekkor egy kemény hang úgy a terem közepe táján. Bár eléggé erőteljes volt a felszólítás, de bizony a Kaname Sousukéhoz intézett első szavaihoz képest, mégis csak suttogásnak számított.

A külvárosi egyik kommandója épp a támaszpontjuk felé tartott, hogy utána megérdemelt pihenésüket tölthessék. Bár sokan évekkel ezelőtt nyugdíjba szerettek volna menni, de bármit is tettek elmei alapon nem szerelték le egyiküket sem. Pedig szentül meg voltak győződve arról, hogy bizony nem normálisak. Még hogy egy tini annyi fegyverrel, mint mikor találkoztak vele. Még a mai nap is remegés fogta el a maffia harcok során edződött kincstári terminátorokat. A furgonban érte őket a riasztás, hogy a környékükön folyamatban van egy bankrablás. Hát mentek mivel ez volt a dolguk. Sofőrjük iszonyatosat káromkodott egy az út szélén, és nem a járdán kóricáló srác miatt. De akkor már meg is érkeztek a célhoz. Pár perc volt csupán, hogy mindannyian a helyükre érjenek. Ekkor reszketett meg az épület, valahonnan mögüle a föld alól halk fojtott dörej hallatszott. A parancsnok döntött és emberei élén az épület ostromára indult, mikor ismét megreszketett az épület. Fülébe, pedig belerobbant mesterlövészük rémült kiáltása.

- Ez nem igaz… visszajött. A Rémálom itt van. Le akarom lőni őt is meg a nőjét is….- kiabálta a majdnem programozó.

- Jézus!! – ordított egy másik ember is aki már lassan a bank épületében volt. Ekkorra már nem lehetett őket visszavonni. Tehát a parancsnok is döntött.

- Most elkapjuk! Befelé mindenki!!. – és ezzel a kommandó berongyolt az épületbe, hogy vendettát vegyen egy régi, de soha el nem feledett sérelemért, és egy rommá lőtt parkolóért.

Ezzel a végszóval a külváros kommandója bezúdult az épületbe, hogy sajna rájöjjenek, bizony nem a férfi a nő az igazán veszélyes ellenfél számukra. De csak a tapasztalat miatt, aki földre pofoz egy komplett fegyverlerakatot az bizony iszonyúan veszélyes lehet. Így hát mivel semmit sem akartak kockáztatni, legkevésbé még egy szétlőtt épületet, parancsnoki döntés szerint demokratice a földre tepertek túszt sebesült túszejtőt. Túszejtőmészárost és a túszejtőmészáros mészárosát. Az utóbbi kettőt a szokottnál jobban is megbilincselték. Legnagyobb meglepetésükre a bank közismert igazgatója volt az a személy aki bizony leginkább ellenkezett a mészáros és mészáros mészáros megbilincselése miatt. Bár a kommandó parancsnoka, ha tehette volna, bizony visszanyúl a régi középkori szokásokhoz – lévén, hogy a kétlábú bionikus gyilokgép /Sagara/ folyton folyvást kivarázsolta magát a bilincsből egészen addig, mígnem nyolc gyorsbilincs és két tagbaszakadt kommandós nem ékítette csuklóit – és bizony tonnás lábbékjót aggatott volna a két elvetemült egyénre.