II.

Na ez is megvolna ismét itt vagyok. Ja mellesleg már jó két hét eltelt azóta, hogy nekikezdtem írni. Hogy miért is húzódott el a dolog ennyire? Hát………. Haza jött az asszony. Olyan volt mint a baj. Nem járt egyedül. Mellesleg tette mindezt, azelőtt, hogy betörhettem volna annak az isten csapásának a fejét. Az enyém járt így. Ja meg a konyhakő. Már megint. Igazán elvihetné már az isten hidege ezt gyökérszármazékot. Jött az asszony, de még ilyen ribilliót?! Az univerzum születése óta nem volt akkora felhajtás mint amit az csinált……. Rendesen el lettem kalapálva. Nem, nem az asszony vert el annyira. Egy fenét. Az az áruló! Mármint a fiam. Jött ő is. Fallal meg Brával együtt. Plusz, mintha mindez nem lett volna nekem elég , megjelentek a Sonok. Persze mind engem akart. És nem épp barátilag. Én meg sokkot kaptam. Ja meg gipszágyat. Mindenki elverte a port. Rajtam. De legalább az egész oka mellettem feküdt. Ő is kikapott. A neje küldte mellém. Hát már csak ezért megérte. Láttátok volna, hogy be volt tojva. Nekem addigra már más dolgom sem volt mint lesni ki a fejemből. Igaz ők a földszinten voltak, én meg az emeleten. Nem baj. Láttam őket. Hála Trunksnak. Jöttek a rendőrök. Meg a Nemzeti gárda. Meg mindenki más is. Aztán elmentek. Jöttek a mentők. Akkor meg mi mentünk el Kakarottal. A neje azt hitte csajozni jár hozzám. Pedig csak idegesíteni. Na mindegy. Nagy nehezen királyi tekintélyemet is bevetve – szépen elmagyaráztam az asszonynak mi is történt. - enyém lett az utolsó szó. Persze drágám. Így megint magamra maradtam. Persze azzal az agybeteg Kakarottal. Már megint. Mikor szabadítasz meg tőle uram?! Meddig kell még szenvednem? Mindegy mennyi bűnöm volt, ez azért már túlzás. Büntetésnek. De ha ez a jutalom? …….. Na lényegtelen. Hol is tartottam. Ja, Kakarott még hülyébb lett mint valaha, így hát végleg letettem arról, hogy verés által juttassak észt abba a káposztalével tele levő fejébe. Még az is kifolyt volna onnan. De még egyszer el fogom kenni azt a vigyorgó száját. Vagy kitépem a nyelvét. Majd, ha legközelebb öltögeti.

Ennyi elég a jelenlegi gondokból. Nézzük is hol hagytam abba, emiatt a…..

- NEM KAKAROTT!!!!! NEM VERHETED MEG A SZOMSZÉDOMAT!!!!! Te népművészeti agyagedény. – kicsit értetlenül bambul a marha. Nem érti mit mondtam neki. Még a végén beteg lesz a sok gondolkodástól. Megszántam. – TE köcsög!! – ennek nem örült. Elment itthonról. VÉGRE!!! Egy kis nyugalom.

Na hát mivel munka nélkül voltunk akkoriban és rohadt sok lóvéba kerül két gyerek, így fogtam magam és mentem a munkaközvetítőhöz. Hátha lesz melóm. Na hát!? Még ilyen bandát, mint ami ott volt? Ennyi állatot egy rakáson. Na jó. Kettőn. Az egyik rakás a hivatalnokok. A másik meg na ki? Ugyan KI? Nyert. Kakarott. Még itt sem volt tőle nyugtom. A fene ette volna meg az apját, miért nem ment moziba inkább? Ja már megette!? Na mindegy.

Kérdezi tőlem az egyik rakás állat. Na ezúttal tévedtetek. Egy hivatalnok, hogy ki vagyok én? Mondom, már nagyon, mert az a másik állat kint ücsörög és origamizik. Persze centi vastag acéllappal. Végül eljutottam a bemutatkozásig. Kérdi erre a fószer, hogy mi a foglalkozásom. Mondom herceg. Vagy király. Vagy mit tudom én. Erre a pofámba röhög és azt mondja, Ne haragudjon Ételízesítő úr jelenleg nincs elfekvő királyságunk. Mit válaszolhattam volna? FINALL FLESS!!! A további bontási munkáimat az a kinti ökör megakadályozta. Mehettem a netre állást keresni.

Mindazt ami ezek után következett nem tudom, hogy le merjem e írni nektek. Nekem életem legrémesebb szakasza volt. Ennél még azzal a pokolfajzat Kakarottal egy lenni is jobb. Az legalább egy értelmes koncepciónak látszott. Nem úgy mint ami ekkor következett. Persze az a marha annak ellenére, hogy lerobbantottam a fél munkaügyi központot megvárta a sorát. Na mondom is magamnak ezzel az idiótával sem esz össze egy melóba az isten. Legalább amíg dolgozni leszek nyugtom lesz tőle. Hogy én mekkorát tévedtem. Lényeg az egészben, hogy nagy nehezen leltem állást. Hát nem volt könnyű. Gondoltam kipróbálom magam mint valami ipari alpinista. Vagy mi a szösz. Voltam már annyi minden….. Herceg, király, hulla, megszállott és elátkozott lélek. Többé kevésbé mindentől megszabadultam. Kivéve az átoktól. Az még meg van. Ha tudtam volna, hogy ez lesz…… A büdös életbe nem teszem a csizmám a Földre. Ja azóta üldöz a balszerencse. Csak álnéven. Kakarottnak hívja magát a szemét.

Na meg is jelentem az első úgy nevezett próbanapomon. Kérdi is egy főnöknek látszó tárgy, hogy, hogy bírom a magas helyeket. Mivel nem röhögött a nevem hallatán szépen válaszoltam neki. Jól. Jött is a következő kérdése. Még ilyen hülyeséget kérdezni egy csillagharcostól. Na jó neki nem mondtam el mi is vagyok. Inkognitóban, na meg fejkendőben voltam. Nehogy már a sérómról felismerjenek. Mivel nem tudtam lezselézni inkább lekötöttem. Bírom e a nehéz melót. Mire én. Mi neki itt a nehéz? Azt mondja, hogy a zsák. Mondom mennyi? Kérdi mi mennyi? Hát a zsák. Erre ő. Nincs zsák. Körül is néztem hol lát olyat. Na mindegy jött egy autó. Lett zsák. Le kellet pakolni. Mivel meg akartam tartani a melót, nyugodtan rakodtam. Így is kevesebb volt mint 10 perc. Mellesleg ha érdekel valakit egy toronyház építésén történt mind ez. Azt mondja erre a fószer, húzzak fel a gerendázatra segíteni. Felmásztam. Megalázó volt. ÉN mászni?! Én? Aki úgy repül mind a legjobb sugárhajtású gép. Helyenként ököl formára hajlott a mászóvas. Megfogtam és kicsit meg is szorítottam. 25. – ós gömbvas volt. Muszáj. Bulma kinyírt volna, ha az első nap kirúgnak. Na ténykedek ott nagy nyugalomban. Meg színészkedtem is. Mégsem kaptam Oscárt. Mármint tettetem, hogy nehéz, helyére irányítani a gerendákat. Fél kézzel, sőt egy ujjal is ment volna. Rájöttem miért is tartott olyan sokáig helyrehozni az anno okozott károkat. Ja a la Nappa. Nem is volt semmi baj, még a csavarokat sem szakítottam szét, na meg a kulcsok is jól bírták. De csak addig amíg meg nem szólalt mögöttem egy túlontúl ismerős hang. Azt mondja, hogy – JÉ VEGITA HÁT TE IS ITT VAGY. – persze üvöltve. Eltört a kulcs, meg a csavar de még a gerenda is. Nem mertem megfordulni. Gondoltam hátha akkor elmegy a marha. Nem jött be. Oda ült az orrom elé. Nem bírtam tovább. Nyakon vágtam. Mármint azt az istenverés Kakarottot. Bizony ám, ez a falusi termelőmunkás vigyorgott a pofámba. Persze azt hitte hobbiból ütöm. Vissza adta. Ledőlt a toronyház. Meg a karrierem is mint ipari alpinista. Mellesleg az övé is. Döntöttem. Másnap reggel leromboltam a Munkaügyi központ maradékát is. Hátha úgy nem oda küldik melózni ahol én is vagyok.

Na mindezek ellenére továbbra is próbálkoztam a család fenntartás – megjegyzem még csillagharcosnak is - kemény feladatával. Jött a következő munkahely. Ez sem volt egy álom. Helyesbítek az volt. Rémálom. Mire bármit is mondhattam volna egy csapat bőgő ember gyerek között találtam magam. Megtudtam azt is hova kerültem. Nem a csecsemő osztályra az biztos. Óvoda volt az intézmény neve. Beosztásom, segéd ovóbácsi. Még ennyi töpörödött törp ördögöt egy rakáson. Az egyik bömbölt, a másik a fülemet szaggatta, harmadik a hajamat. Negyedik meg csak ült és lesett. Pedig voltak aztán számosan. Ezer meg egy gonddal. A legtöbb bajom a WC- vel volt. Hát még ilyet. Az enyém bezzeg eddig már egyedült járt oda. Na meg nem is üvöltött annyit mint ezek. Próbálta volna meg. Amikor megtette kapott egy atyai lapogatást. Vitte a falat. Na ezt itten nem tehettem meg. Nem kiirtani jöttem őket – bár erős kísértést éreztem – hanem vigyázni rájuk. Mikor körbe lestem újdonsült munkahelyemen, /mellesleg az üvöltés határán /észre is vettem egy nagy rakás mikrobát. Persze egy halomban mind. Na ezt megnézem gondoltam. Mire mint valami bálna ,ki az isten verése bukkant fel a csemeték közt? Pont az. Mármint az isten verése. Megállapítottam, hogy igaz egy régi mondás itten a földön. Isten nem bottal ver. Ja engem speciel Kakarottal. Megállt bennem az ütő. De a kölkökben is. Elkezdtem a – mostanában már csak Kakarottnak és a gyenge elméjűeknek bár a kettő szerintem egy és ugyanaz – fenntartott hangsúllyal érdeklődni a nyavalyás tevékenységei és kutatási indokai iránt. Avagy MI A JÓ ISTEN NYILÁT KERESEL TE ITT. – na a válaszon hanyatt vertem magam. Feltört a parketta és leszakadt a mosdókagyló. Azt mondja az a marha, hogy óránként 500 – at. Nem bírtam tovább. Hát amikor nekiállt az udvaron szórakoztatni a gyerekeket. Akik ki tudja miért, de halálra rémültek érdeklődésem okán. Mellesleg az ablakok kiszakadtak. Ja a hangerőtől. Addig amíg a hülye, csak a több test, meg a teleportos poénjaival jött nem is volt gond, hanem amikor beszólt, hogy varázsolni is tud. El is kezdett rögtön sebességet váltani. Tudjátok mint az autó. Egyes, kettes, hármas, raketa. Na ez voltam én. Mármint a hátramenet, avagy a raketa. A harmadik fokozat felénél, mikor a kölykök már úgy álltak mint viharvert zászló a zászlórúdon. Vízszintesen a levegőben. Leakasztottam neki egy salit. Olyan istenest, vagy mondhatni csillagharcosost. Vitte is magával. Nemcsak a munkakönyvét a kerítést is. Persze mindezt harmadik fokozatban tettem. A kiérkező hadsereg vetett véget a gyermekek neveléséről nyitott vitánknak. Az is olyan volt mint mi. Heves. Mehettem én is. Ja a búsba. Ezek után valahogy nem tartottak igényt a szolgálataimra. Na még ilyet?! Az asszony otthon meg lehordott mindenféle lógós meg melókerülő állatnak. Csak azért nem csaptam meg mint kezdő villanyszerelőt a háromnyolcvan mert hát mégiscsak nő. Ő a gyengébb Nem? Ezt nem vettem volna észre. Két hétig fájt a fejem. A kiabálásától. Na meg a súlyzótól amivel mondanivalóját nyomatékosítandó fejbe vert. Úgy tette, mintha Kakarott lenne. Csak lazán, csillagharcos módra. Pedig teljesen ember. Vagy……..? Na mindegy ide nem valók a kétségeim.

Na folytathattam a meló keresést. Hát mit volt mit tenni, de valahogy nekem nem igazán feküdt ez a része az életnek. Valahogy mindenünnen kivágtak. Legtöbbször azért mert eltörtem valamit. Mikor biztonsági őr voltam egy bankban akkor is így jártam. Eltörtem persze a rabló géppisztolyának a csövét. Meg utána eltörtem a páncélterem ajtaját. Mikor megláttam a váltást. Nem lehetek ennyire szerencsétlen. Ugye nem nagyon kell mondanom, hogy ki jött leváltani? Persze Kakarott. Ki az isten nyila lehetett volna más.

Mehettem isten hírével, meg átkával amit még mindig Kakarott néven emlegetek. Mentem is serényen. Nem sok választásom volt. Mellesleg a következő megálló ismét a kórház volt. Bulma nem igazán vette jó néven ama esetet, hogy már megen kivágtak a melóból.

Mindezek után ezer meg egy féle munkában kipróbáltam magam, mint az a dilis kecske valami rajzfilmben. Tudjátok az a Mekk Elek nevezetű szakbarbár. Hát én is hasonlóan jártam. Köszönhető mindez meg maradt alattvalóim népes csapatának. Létszám 1 fő. Bár neki sokszor csak a feje fő az irdatlan sok marhaságtól ami benne lakozik. Nem Ő tehet róla . Csak egy szikla amit kis korában lefejelt. Persze, hogy Kakarottról van szó. Kiről is lehetne másról. Álljon itt néhány főbb eset eme szenvedéseimmel kapcsolatban. Nem szándékozok túl sok szót fordítani erre.

NA mindegy. Lényeg az egészben, hogy elmentem biztonsági őrnek, vagy mi a szösznek egy bankba. Hát nem ki akarták rabolni már az első nap. Hát eltörtem. Kirúgtak. Előbb a rabló fegyvercsövét – bár ez nem lenne ok a kirúgásra – majd este a 20 tonnás páncélajtót a helyéről, mikor megláttam ki is az én drágalátos éjszakás váltásom. Gondolom nem kell részleteznem az illető személyét. Elég, ha azt mondom, hogy ő biz egy titán. Csakhogy nem IQ. Hanem izom. Ja persze az, az agyament csillagharcos csúfulék. Kakarott.

Másnap már, biza ismét volt melóm. Még ilyet, nagyon otthon éreztem magam a témában, bár nekem kicsit sok fölös dolog volt ott. Úgy nevezték, hogy tengerész gyalogság. Meg is kérdeztem, valami üvöltöző vörös fejű ipsét, hogy tán hajó nincs? Vagy esetleg Jézusokat képeznek itt? Mert hát egyébként hogy a fészkesbe gyalogoljon a többi a tenger felett, mikor még én is csak repülni tudok, megállni rajta még nem. Na jó, hogy úgy tűnik, de akkor sem a felszínen, hanem fölötte szoktam ácsorogni. Na mindegy, itten ki is bírtam úgy három napig. Addig sem volt valami szórakoztató. Még hogy én lőjek. Ezt mondta az üvöltő fószer valami őrmester. Na mondom, fogtam is magam és egy ujjal – emlékeztek akár a namekon,- mint egy kiskölök amikor indiánosdit játszik.-

- KUSS KAKAROTT !!!! MEM LEHET KONCENTRÁLNI!!!! MI AZ ISTENT CSINÁLSZ???!!!! ESŐTÁNC?!!! HOGY AZ INDIÁN HAVERJAIDTÓL TANULTAD!!??- Ez megveszett. Még a szája is habzik. A sok huj jjjuuuujjjj – ozástól, meg már véresedik is. Túl nagy erővel veri a saját képét. Hívok egy mentőt. Elvitték. Úgy ahogy megérdemli. Muszálykabátban. Nem jött be. Visszatért. Mint valami procihibás terminátor, csak szétszaggatta a kabátkáját. Meg a fél intézetet. Pedig jól állt neki. Jött egy orvos. Rosszul nézett ki. Azt mondta a betegért jött….. Elindultam megkeresni….

- Bulma!!! A csillagharcosok már a spájzban vannak?

- IGEN. – szólt remegő – mármint az ablak volt a remegő - hangon életem értelme. Meg hallottam valami egyéb zajokat is az éléstár felől. Felderítésre indultam. Eredmény. 1 db, hideglelős Kakarott. Hízott a májam. Még hogy én védjem meg a világegyetem legerősebb harcosát, egy szakadt, egyszerű embertől?? HA HA HA….. Nem attól kellet. A tűtől ami nála volt. Elküldtem, hogy nincs itt senki. Nem akarta elhinni. Folyton valami kiabálós szűkölő idegbetegre hivatkozott. Mondom neki, hogy ilyet nem tartunk itthon. Nézzen be a spájzba, ha nem hiszi. Kinyitottam az ajtót és hangosan kezdtem leltározni az éléskamrát.

- Egy sonka, egy kolbász, egy kötözött Kakarott. Látja nincs itt idegbeteg. – erre azt mondja én is az vagyok. Csúnyán néztem rá. Kivitte az ajtót. Nem magától. Brától. Mondja a drága lányom, hogy senki sem nevezheti így az apukáját. Hát nem aranyos. A kis szemem fénye. Hogy védi az apját. Vagy a dokit?? Tőlem. Na ez most mindegy. Megúszta a marha. De nem a kamra. Ijedtében mindent felzabált. Már megint. Elküldtem kajáért. Visszajött. Hozott két dínót. MI A FENÉT KEZDEK ÉN KÉT ÉLŐ DÍNÓVAL???? A tetejében húsevővel?

Persze….. még hogy a lányom vacsorára? Az anyátok szentségit. Azt. Nem mész a lányomtól te, az jó édes VMNNNNNNNNN AZT. FINAL FLESSS!!!! Belőlem is szakács lett. A mai menü Flambírozott dínóhusi ala Vegita. HI HI HI: rosszba akarta belemártani a fogát. Bele is tört….

Hol is tartottam. Ja ott, hogy ácsorgok az ujjammal, meg szépen célba is vettem a táblát. Mondom magamban, még ekkora baromságot. Legalább valami nagyobb hegy lenne már a mögött az istenverte papír mögött, mert ez a vékony beton ugyan meg nem fogja, ha én elengedek egy „lövést” akár menyire is visszafogom magam. Erre mit üvölt a barom, hogy mit hülyülök ott neki, fegyverrel kell ám lőni… Nem óvoda ez. Mondom neki voltam már ott is oktatni a csemetéket. Erre kérdi, hogy minek. Mondom Lövésem sincs. De azt azért csak kellett, mármint lőni. Harmadik napon eljött az önvédelmi képzés ideje. Ekkor kirúgtak. Én meg előtte az őrmester teljes fogsorát rúgtam ki. Azt hittem keményebb. Nem gondoltam, hogy a szele agyon üti……. Mármint a rúgás szele. A talpam még csak el sem érte, már repült. Mondom akkor ezt is átképeztük légi deszantossá. Vízen járni úgyse tudott, - a híd meg túl messze van. - Repülni már igen. HI HI HI. Már nagyon untam a fazont. A hellyel semmi bajom nem volt. Főleg, mivel közölték, hogy itt nem csak az izom számít. Mondom is magamba, akkor ez egy Kakarott mentes övezet lesz. Mert neki csak izma van, esze nincs. Én jöttem haza ő meg a kórházba. Mármint az őrmester. Na megint munka nélküli lettem.

Ezután a kis kitérő után, elmentem statisztának egy filmbe. Hát nem várt nagy karrier. Voltam vagy fél napot. Persze közben állba vertem – mert hát a szerep úgy kívánta – valami Jean Cloud Fanvandong, vagy mi a pillant nevű verekedős mukit. Mármint éppen csak elértem. Meg se nagyon ütöttem. Csak hozzáértem. Az öklömmel. Nem mertem megütni. Még a végén megint állás nélkül maradok. Aztán megjött - mint testőre - az az idióta. Ledőlt a díszlet. Először én vittem a felét, meg a Kame- hame, aztán, meg ő meg a Final Fless. A csákót, mármint a főszereplőt, meg a mentők vitték. Nem baj, lett másik film. Még majdhogynem el is sírtam magam rajta, de csak azért mert ez az ökör Kakarott is ott volt velem. Szép volt mikor az a két mandró, tudjátok egy gazdag spiné, meg egy csóró művészpalánta, - valami kocsi márka nevű……. Ja megvan Kabrió – ott ácsorgott a csónak – na jó uszály, vagy muszáj? Hajó ha nem akkor is süllyedt és kész……- orrán. Akkor pityeregtünk én Kakarott, ő meg az én vállamon. De mikor el akart süllyedni a hajó ki is lettünk rúgva. Mert a hajó ki lett emelve. Bár a forgatókönyv szerint a fenéken kellett volna végeznie. De a hülye Kakarott rábeszélt, hogy ezt bizony nem hagyhatjuk, ő egyedül meg nem megy, még a végén vízbe fúl. Mondom akkor mék, mer hát, hogy zúzom le az arcát, ha megfullad nekem időnek előtte. Meg aztán akkor végleg alattvaló nélkül maradok. És mit ér úgy egy király……. Hát partra vettettük a bálnát. Mármint a hajót. Na de mindegy.

Lényeg az egészben csak annyi volt, hogy mehettem megint melóért. Gondoltam, hogy ha a felszínen mindig megtalál ez az átok, Hát akkor – lévén, hogy pilótának kevés volt a képesítésem – akkor alá megyek. Elmentem, hát bányásznak. Kicsit sötét volt ugyan lent az alagútban, de mindegy. Világítottam magamnak. A tetejében mindegy volt mivel csak ássak. Haladtam is rendesen. Addig amíg nem jött velem szemben valami iszonyú förtelmes fekete, csápos fejű lény. Kicsit meglepődtem. Mondom neki -Te vagy a bányarém?- Mire a lényecske, nekem túlzottan is ismerős hangon visszakérdezett.- Mért Vegita ,te vagy a váltás?- Na mondom ennek a fele sem tréfa, lévén, hogy ismer. Tudjátok mint a mondás. Aki a Vegitát ismeri jó ember nem lehet. Főleg, ha lentről jön. Fentebb kapcsoltam. Csak úgy kettesig. Mire majdnem leültem, ugyanis a hívatásos szénűző is nekilátott pakolni felfele, de úgy ala SSJ. Lett is fény, meg az üdvözletem után – nem talált elhajolt – vízbetörés. Akkor láttam csak meg, persze tele kézzel. Mindkét kezem tele volt bányászokkal, hogy ki is volt a bányarém. Rájöttem, hogy egy újabb mondás vált igazzá. Mert, ha ez lemegy a bányába, feljön a szén. De fel ám. Kakarottól? Hogy a viharba ne jönne fel? Azt az agyalágyult termelőt, még a kőzetek sem képesek elviselni. Trappoltunk kifelé a bányából az összes bányásszal együtt. Eredmény? Szerintetek? Nyert. Kirúgtak. De lett új állás, a SKMSZ - nél. Nekem is meg a marha Kakarottnak is. Ja hogy mi az az SKMSZ? Az egy új vállalkozás. A neve Saiyajin Különleges Mentő Szolgálat. Két emberrel üzemelünk. Az egyik vagyok én, a másik meg Kakarott. Ha megszorulunk beugrik valaki a családból.

Legutóbb Éhesen, vagy Kaján ---- na jó nem viccelek ---- Gohanon volt a sor. Nem bírtunk a melóval, már negyedik napja gyűrtük, mikor is segítségre, vagy legalábbis váltásra szorultunk. Mentem is Gohanért. Be esek a suliba, kicsit szakadtan, kicsit tépetten, és mondom ott az osztály előtt, hogy-Gohan, váltás. A faternek kellenél.- Majd csak úgy ala natúr beszédültem az ajtón. Jó kajás voltam. Meg szakadt. Mire a gizda tanárbá, lehajította a szemüvegét, meg az osztálynaplót, kiabált valamit, hogy, hogy hagyhatom, hogy a faterja valami baromságba mászkáljon bele már megint, majd repülő starttal ablakon át, elhagyta az osztálytermet meg útközben a nyakkendőjét is. A diákok meg mint valami hősre bambultak rám. Megmentettem őket. Egy dolgozattól. Ezt a szégyent. Nem ezért jöttünk létre, hogy dolgozattól mentegessük a diákokat. Hanem veszélytől a földet. Na most ez a melónk. De hát semmi sem tart örökké. De ez már ismét egy másik történek.