IX.

/Hogy mik vannak?? /

Ismét Merida, de most utoljára??

Vége a csatának, elvonult a különös vihar. A Mithril létszámban nem, csak elmeállapotban megfogyatkozott harcosai, lassan de biztosan nekiállnak rendet rakni a sajtszerű támaszponton. Olyan lyukacsos, mint a Pannónia sajt, a tetejében lelnek egy lyukas tehenet is, ami a legnagyobb meglepetésükre nyugodtan az őskorosodó katonák képébe bőg.

-Boo vagyok Bim Bóó. – mondá a tehén.

Néhányan lehátalnak a közlemény hatására. A többiek folytatják ősközösségi feladatuk végrehajtását. Úgy, mint vadásznak / arra, aki még itt van./ halásznak, /roncsokat, meg egyéb apróságokat a tengerből/ és gyűjtögetnek / elesetteket nem tudnak, csak a szétszórt felszerelésüket./ Mindezen tevékenységek közepette éri őket, az eddig is sokkszerű események sora után még néhány érdekes meglepetés. A kinti pakolászást, hála a lépegetők nagy tenyerének gyorsan befejezik. Egyetlen dolog, amivel kicsit megszenvednek, még a védelmezők is az nem más, mint a lenyalt csillagromboló – már amit az említett színesfém kereskedő maga után hagyott – darabjainak begyűjtögetése volt. A főbb gondok nem épp itt kezdődtek. Bár itt is találtak néhány, később rájöttek, hogy csak egy darab, gyakorló elmeháborodottat. A nevezett alak szürke, fehér, fekete színekből összeállított terepruhában, apró imaszőnyegen térdelt valahol az „Omahai” partszakasz magaslatában, és bőszen -Szezám zárulj –ozott. Mikor úgy gondolta, hogy az a szezám zárva – bár senki sem látott semmit, ami arra hasonlított volna – fogta magát meg az imaszőnyegét, és félhangos káromkodás mellett elslattyogott. Legközelebb az erdő közepén találkoztak vele, amint egy tábortűz körül tollas fejdíszben pattogott, és Manitouhoz, meg a bocskorához imádkozott, persze tomahowkot lengetve a feje körül. Békén hagyták. Majd később begyűjtik, gondolták a Mithril gyalogosai, és szedegettek tovább. Szerzeményeiket hosszú hűvös halomba a sajt bázis közepén halmozták fel. A még mindig metronómot játszó Arbalest gondjaira bízva a sokrétű szerzeményt. Majd folytatták a keresgélést. Ki-ki a maga módján. Ismét belebotlottak az agyament pasasba, ezúttal egyiptomi göncei sőt még múmiája, meg macskája is volt, és bőszen varázsolgatott. Eme tevékenységét, csak annyi időre függesztette fel, amíg maradásra kényszeríttette a macsek dörgölőzése miatt, igencsak szökdösős és ideges múmiáját. Ismét magára hagyták. Legközelebb nem is tudták mit látnak, de látták, és ez kicsit megzavarta a Mithril edzett harcosait. Mao Weberrel karöltve belelőtt a látomásba egy-egy sorozatot, persze mindezt a védelmezőkhöz rendszeresített fegyverrel tették. A hatalmas fekete szárnyas alak ekkor összezárta karjait, mintha valamit becsukna. Néhány gyalogos, meg mert volna rá esküdni, hogy bizony még az ajtók nyikorgását is hallotta. Majd olyan lett, mint egy kezdő katona atomtámadás után. Se, híre se hamva. Mindeközben sikerült szép rendet rakni a támaszponton kívül. Mehettek befelé, bár az állandó kopácsolás miatt már mindenkinek fájt a feje. Kurz megpróbálta mézes mázos szavakkal kicsábítani a simlihajtogató kedvében lévő Sagarát a gépből, de mikor véletlenül kiejtette a száján a Kaname szót, kísérlete kudarcba fulladt, a kopogás kezdődött elölről, csak még hangosabb és gyorsabb lett. Weber pedig eszméletlen, Mao csapásai alatt. Hogy idézzem az egyik szemtanú rádióban, felettesei felé tett jelentését az esetről..

-         Mao egy fergeteges jobbhoroggal indít – kezdte a katona, lelkes hangvétellel – Weber megtántorodott, védekezni próbál, de jaj,. Melissa bal egyenese telibe találta. Weber a sarokban, Mao követi, mint valami cséphadaró zúdulnak Kurzra az ütések. Egy gyönyörű sorozat testre, majd egy jobb felütés….. és Weber a földön. Hölgyeim és uraim. Nem hiszem, hogy fel bír állni. Ilyen nincs….. Az összecsapás győztese Melissa Keményöklű Mao….. – itt megszakadt az adás. A győztes lecsapta a narrátort is.

Na térjünk csak vissza a lassan befele haladó harcosokhoz. Csak azért nem írom, hogy arcos harcos, mert az arcuk már minden csak nem emberi. Ők azon faj, akik már semmin sem lepődnek meg többé kerek e világban. Vagy talán mégis. Befelé tartva a már előbb emlegetett futó, jelenleg álló bolonddal találják magukat szemközt. A fazon, na nevezzük nevén Schark éppen egy ácsövvel a derekán néhány szeggel a szájában bőszen, deszkázza a nagy semmit. A legfurább az egészben, hogy mikor felrakja a deszkát, az még látszik, mikor felszögeli, már nem látszik. Olyan, mint a tinta, Eltűnő feltűnő. Mikor végez a tevékenységgel, eldobja övét, és tovább csámpázik, egyre hangosabb káromkodások közepette. Folyik tovább a gyűjtögetés, mikor megszólal egy tengaralattjáró merülő szirénája. A döbbenten felpislantó katonák, meglepve látják az előbbi csókát, amint bőszen bezárja egy U Boot toronynyílását, mikor végzett, a nyílást és a hangot is elnyeli a nagy semmi. A katonák besétálnak, lepakolják a kintebb gyűjtött motyókat, és tovább vonulnak, a támaszpont belseje felé. Az egyik szakadt folyosón egy lapátra támaszkodva találják Scharkot. Mellette, egy halom homok mész, cement és tégla, valamint néhány láda sör és egy melankolikus nyugalommal forgó betonkeverő. A szoborszerű fószer időnként, hol ebből hol abból hajit egy- egy lapáttal a keverőbe, majd szertartásosan lehajol, felvesz egy sört, és kiissza, az egész üveget. Miután végzett az ivással ismét visszaáll, lapátot támasztani. Ezt az épp közelgő katonák, már nem állják meg szó nélkül.

-         Maga mit csinál? – kérdi a rangidős.

-         Falazok. – jő az egykedvű, válsz, lapát, hajol, iszik, támaszt.

-         Nem kapkod. – szól a katona.

-         Még szép. – ismét az előbbi sorozat. – tanultam.

-         Ezt? Hol?

-         Magyar segédmunkásoktól. – ismét az előbbi sor. Majd kiönti a talicskájába az anyagot, eltolja két lépést és nagy- nagy szakértelemmel, valamint kőműveskanállal és vízmértékkel elkezdi a téglákat a semmibe bepakolni. Közben morog egy kicsit. – hát ez nem épp függő. De mindegy. Nem a szépség számít. – ezzel pillanatok alatt befalazza a semmit. Majd elvonul. Mint a hurrikán, elvisz mindent, homokot, cementet, meszet, taligát és betonkeverőt, pedig ezekre a támaszpont ramaty állapotát figyelembe véve a Mithril is igényt tartana.

A következő sarkon a katonák elé lép egy jókora bőrszerkós fazon, hóna alatt egy hozzá abszolút nem illő virágos dobozzal. Egy pillanatra kikukucskál a napszemüvege mögül, majd minden átmenet nélkül egy fényképet nyom az előtte toporgó, és Hamletesen töprengő / Lőni vagy nem lőni ez itt a kérdés/ katona orra elé. Pont mikor a fenti döntésre jut. A cselekvésben csak a hang állítja meg. / meg. J. a döntése Lőni volt/

- Látta John Connort? – kérdi az alak.

- Connor…… Connor? – töpreng a harcos – Á az a szakadt szabad szakasz odakint. A bukarestparádézó csókák. Ja igen, de már elmentek.

- Kösz. – szól az érdeklődő, majd eltrappol. Mielőtt befordulna a sarkon, még megáll és hátranéz – Visszatérek. – dörmögi, a Terminátor majd eldübörög Connor iránt.

A katonák, viszont közlendőjét fenyegetésnek vették, és várták, hogy ismét beforduljon a sarkon, és akkor isten irgalmazz neki, mert ők bizony nem fognak. Ripityommá lövik, ha addig élnek is. De a fazon nem jött vissza. Helyette befordult a sarkon az előbbi kőművesnek látszó tárgy, ezúttal hegesztő palackokat vonszolva maga után, és egykedvűen, hol itt hol ott hegesztgetni kezdett. A harcosok ott is hagyták. Majd, ha megtalálják a kényszerzubbonyokat, majd akkor begyűjtik ezt a Mekk Mestert.

Folytatták hát a minden egyéb, nemű szerves és szervetlen anyagokból készült fegyverek összegyűjtését. A falazós csávó még jó néhányszor feltűnt előttük, legutoljára egy erőteljes, hangos szóváltás során akadtak rá egy mellék folyosóban. A csoport vezetője meg álljt intett, kíváncsi lett a vita kimenetelére. Shark egy hosszú fehér hajú szemüveges ballonkabátos úriembernek látszó személlyel cserélt eszmét, nem éppen barátinak nevezhető hangsúllyal és hangerővel.

-         Nem érdekel, nem fogtad fel, hogy húzz innen a pokolba. – üvöltött a nagyadmirális, a választ a távolság miatt nem hallották, közelebb húzódtak. – Mi ez a lázadozós hülyeség!!! Most több ezer év után éled a kamaszkorodat, hogy lázadozol???

-         Megöltem a Zűrzavart. – suttogta Aion.

-         Akkor miért van az itt? Te isten láncos barma. Húzzál el innen, és máshol rajzold újra az Apokalipszist te ágyú. Nem, nem érdekel, hogy ott van Chrono és majd a szexi apácával karöltve keresztbe, tesz neked. Eredj innen. – a ballonkabátos személy elfordult és lassan távozni kezdet. A kiabálós váratlanul a katonák felé fordult. – csak démonnal ne kezdjen az ember. TI IS HÚZZATOK EL INNEN. – a katonák fegyvert rántottak. – Nem kell ide ez a négy agyalágyult pacis barom. – morgott Schark és oda sem figyelve elfordult a katonáktól és tovább trappot a folyosón, egyenesen élelmiszerraktár iránt. A katonák hátra néztek és még látták, amint az apokalipszis lovasai sikoltozva elvágtáznak. Néhány vállvonogatás után a katonák is tovább vonulnak, csak sikongatás nélkül, nekik ezen a napon már minden mindegy volt..

Lassan de biztosan kezdtek rendet rakni a Merida szigeti – maguk között már csak Alfa Sajtbázis – néven emlegetett támaszponton. Lassan, de biztosan egyre több és több minden gyűlt hát össze a támaszpont betonján, mikor oly dolog történt, ami miatt még az Arbi is abbahagyta a támaszpont – eddig is silány – állapotának további rombolását. Valahol az élelmiszerraktár feldúlt sötétjében két alak nézett össze. Majd fő a biztonság lentebb csökkentették szintjüket. De csak azért, mert még éhesek voltak. A raktár folyosóján egy terepruhás alak felkapta a fejét. Majd a galaxisok összes nyelvén külön- külön káromkodni kezdett, és hátat fordított a valaha volt raktárajtó már kihűlt helyének.

-         A nyavalya törte volna ki Hadészt, mikor megszületett. Hogy azt a sz…… keverő, meteorcsipkés, sárkány rágcsálná, meg és köpné ki az istenek barmát. Én hülye minek adtam oda neki a távkapcsolót. Ó én hatalmas Ökör…….. Már csak ezek hiányoztak. Hogy a nyavalya törné ki ezeket is……. – üvöltött enyhén hisztérikus hangon az Ősök nyelvén Schark mikor kilépett a sziget támaszpontjának lyukacsos és omladozó hangárjába.

-         Hé te nyavalyás Ős!! – szolt a morgolódó alak mellett egy cseppet sem bizalomgerjesztő hosszú fehér hajú alak egyenesen az egyik néhai kaptárhajóról.

A lidérc már emelete volna karját, mikor lövedékek szedték szét.

- Jó van? – jött a kérdés.

- Már csak ezek hiányoztak – jött a válasz. – Hé Schepard tűnjön innen Conannal meg Xénával karöltve, mielőtt elsüllyesztem Atlantiszostól Dedaloszostól, Dr Vierestől. VILI????

- Jól van na……. – ezzel a nevezett csapatocska visszakapuzott Atlantiszra.

A Mithril eddig is megviselt gyalogosai kerek szemekkel bámulták a hangár közepén lévő jelenést. Még az Arbi is befejezte a látványtól a metronómozást. Ilyet még ő sem scennelt. Jól meg is nézi. Weber is megnézte, majd ismét harcképtelenné vált. Az egyik ápoló ijedten ugrott mellé, gondolva, hogy agyvérzés kerülgeti a katonát. Nem sokat tévedett. Weber orrából a látvány hatására sugárban ömlött a vér. A támaszpont közepén egy meztelen túlvilágian szép nőt tartva a karjaiban egy fekete gúnyás szerzetes ácsorgott kicsit tanácstalanul. A szerzetes arca helyén, a csuklyája alól fehér vakító fény tört elő. Nem mindennapi látvány volt. És mielőtt a Mithril agyban, gyenge fegyverzetben erős gyalogosai az utóbbi erényük, és ezzel együtt torkolattüzük csillogtatásába kezdhettek volna egy hang szóla. Nem épp a menyből, csak a hangár közepéről a semmiből.

- A Stockbauer látja a célt. – üvölte a láthatatlan embör.

Egy fényes tűzdárda kezdett a döbbent csoport felé vágtatni, majd közvetlen előttük megállt, és jól megnézték egymást. A macska méretű csápos lény a katonákat. A katonák meg a fura szerzetet. A szuperfegyver megvonta egyik csápját – megrántotta a vállát – majd eszeveszett gyorsasággal visszasprintelt gazdája nem épp szerető ölébe. Ő mégse látta a célt. Mikor leült a fazon karján, az döbbenetében meg is jelent a bámulók előtt. Mintha egy hoki játékos állt volna ott, csak azzal a különbséggel, hogy az ő cuccát energia szőtte, nem a szövőgép.

Az értetlen intervenciós segélykérően fordult parancsnoka felé. Mindeközben, hogy a helyzet ne nagyon legyen érthető és egyértelmű, Schark kicsinykét mérgesen elindult végre valahára rendet is tenni. Ez már az ő idegeinek is sokk volt, nem , hogy holmi egyszerű halandók számára. Mikor megindult, eleinte észre sem vette, hogy úgy húzza a lábát, mint egy viseletes Terminátor. Avagy rettentő nehezen járt. Sőt még kicsit csikorgott is. Mármint lépés közben. De minderről a tomboló szörnyeteg tudomást sem vett. Nyílegyenesen a csuklyás fószer felé iramodott. Volna, ha nem lábhúzogatás közben közeledik. Meg is szólal, hogy csak tessék mán elhúzni innen a véreres nyavalyatörős isten nemesebbik szervéhez, mikor hang szóla a menyből.

- Isten nem bottal ver. – dörgé a mennyei szózat, majd, hogy szavainak nyomatékot adjon, és bizonyítékot, hogy a mennyei atya valóban nem bottal hadonászós fajta, a lábhúzgáló alak fejére szakadt a mennyezet. Legalábbis a fickó így érezte a becsapódást. Valójában csak egy viking sárkányhajó volt, - Erikkel, meg marha vikingjeivel, plusz a csodakürttel súlyosbítva – és nem az egyébként szintén eme /mármint leszakadás/ gondolatával játszadozó beton födém.

Schark, mivel rá emeltek valamit, és eléggé kriplisedett, legott alatta maradt, csak a vonszolt lába maradt a hajón kívül. Nem sokáig kellett eme súlyt elviselnie, egy védelmező gyorsan lekapta – előbb a vikingeket a tíz körmükről, majd a hajójukat Schark fejéről. Az elhasznált nagyadmirális megunva eddigi szenvedését egy kulcstartószerűséget kapart elő zsebéből, miközben előbb magyarul, majd újlatinul elszavalta az Ómagyar Mária Siralom című költeményt, persze oda vissza, mindeközben metronómot játszva hadonászott a kulcstartóval, és egyik földbe gyökeret vert lába körül ringlispílezett. Az egyik Mithril zsoldos figyelve ténykedését előbb elsápadt majd elszédült. Mindezek után pillanatnyi nyugalmi állapotában értelmes latin szavakat mormolt az előtte álló, szemszögéből nézve hat szerzetesnek, és ugyanannyi meztelen nőnek.

-         Takarodj Vissza a homályba! ITT ÚGYSEM JÖSSZ ÁT!!! – üvöltötte, mire az épp arra, csámborgó vacsorára való törpöt keresgélő Balrog vállat vont, és eltrappolt Móriába Gandalfászni, hobbitozni, emberészni. Még mielőtt átlépett volna saját közegébe még hátrapillantott és válla fölött morcosan, megjegyezte.

-         Még hogy homály…. Hah…Ha 10.000 évig gyúrok, akkor se leszek olyan sötét mint te…. – ezzel elcammogott.

Ekkorra már mindenki halotta a szirénaszerű hangot, csak az nem, akinek a lábáról érkezett a boldog visítozás. Ő azzal volt elfoglalva, hogy kulcstartója gombját nyomkorássza, de mivel hármat látott belőle és három gomb is volt a kapcsolón mindhármat megnyomta…..

A Dana hídján a rádió megéledt, egy idegen hang gyorsan darált néhány dolgot, majd bekapcsolt egy helyzetjelző a bázis hangárjában.

- Minden egységnek Kék Ég! Sólyom végveszélyben! – ismételte a rádió hosszú tömött sorokban. Mellesleg a szöveg hallatán a kérdőjelek is ekképpen mocorogtak a hajó irányítószemélyzetének agyában.

Kint az űr távoli szegletében egy hatalmas hajóraj egységein egyszerre bőgtek fel a riadószirénák, emberek és még hozzájuk csak nem is hasonló lények rohantak a helyükre, ahogy a Szövetségi raj belépet a hipertérbe elindulva a veszélybe került parancsnokuk megsegítésére.

Az utolsó gombot eltalálva az alak megnyugodott és vigyorogva nézett körül. Látta amint minden dimenzió és időkapu bezáródik VÉGRE!!!! De ami egy cseppet zavarta, az az volt, hogy az intervenciósok és a vikingek kivételével mindenki maradt ott, ahol éppen volt. Nem igazán értette miért is. Csak az a visító boldog hang tombolt a fejében. Hát lenézett a hang forrására a lábára.

-         Sötét! Sötét!! – kiabálta a lábába csimpaszkodó Sunako Nakahara, miközben zászlót játszott az őt haza rántani kívánkozó kapu húzó ereje miatt.

-         ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ – üvöltött a nagyúr a látványra, és legott helyből az Arbi karjaiba ugrott. A döbbent gép el is kapta, bár látszott volna a pilótán, ha valaki is látja, hogy nem igazán tudja, mit kezdjen szerzeményével. A sötétező nőszemélyt a horgony hiányában elragadta a kapu. – HÚ de megijedtem. – motyogta az együtt érző pofát vágó gépnek a kezében kuporgó rémült alak.

A fekete ruhás fószer megrántotta a vállát, és Weber legnagyobb szomorúságára, viszont az érte aggódó eü – katona legnagyobb örömére, a nővel együtt elporoszkált. Nem kellett neki kapu, nyitott magának. Az Arbi ölében kucorgó alak megkönnyebbülten felsóhajtott, majd enyhén dühös morgással elindult eredeti úti célja az élelmiszerraktár felé. Még azt a két állatot el akarta takarítani. Mást itt már nem érzett, azt, hogy menyi rossz gombot nyomott meg még nem tudta…..

FUUHHH HAAAA HAAAA AZT HITTÉTEK ABBA HAGYOM???  MEKKORÁT TÉVEDTETEK MÉG EZUTÁN IS LESZ FOLYTATÁS!!!!