III

December 16.

- Sousuke!!!!!!!!!! – üvölti egy hang, mely minden egyes lépéssel hangosabbá vált.

A nevezett, éppen csak résnyire nyitotta szemeit. Abban a pillanatban, azt sem tudta hol van. Csak akkor döbbent rá, hogy álmából keltik, amikor a hangoskodó, már az ágy mellett állt és a fülébe ordítozott.

- Na… Mi van már? – kérdezi kissé ingerülten, az előbb még oly édeset álmodó, barna pamacs a takarót magára húzva.

- Mi az, hogy mi van??????????? Kalinyn már rég megérkezett és te még itt húzod a lóbőrt, két perced van, sőt még annyi se!!!!!!!!!! – pánikolt Weber, még kómás társának.

Amint átfutott Sousuke agyán a felismerés, hogy felettese itt van, mint ha tüzes ágyban feküdt volna, csak úgy kipattant belőle. Sietve magára kapta ruháit, levelét felkapta és futott az ezredes sátrához. Az őrmester csapzottan, de megérkezett, nem keveset késve…

- Remek, csak hogy itt van – szólt gúnyosan a szakaszvezető.

- Elnézést – szabadkozott.

- Most, hogy körünkben köszönthetem – szólalt meg a sarokban álló – szeretnék valamit átadni önnek.

Az őrmester nem tudta mire vélni, valami rosszat sejtett, hogy felettese személyesen nyújt át egy levelet. Habozva vette el, félt attól, hogy mi lesz, ha valami történt kedvesével, míg ő távol van tőle. Gondolataiból az ősz hajú férfi rángatta vissza a valóságba.

- Nem nyitja ki?

Félve attól, hogy mi van a levélben, ráérősen feltépte a borítékot. Amint kivette a levelet, megcsapta orrát egy ismerős és számára oly édes illat. Kaname illata. Amint széthajtogatta, a gondosan összehajtott és beparfümözött levelet, rögtön olvasni kezdte. Az első soroknál megkönnyebbült, hogy semmi baj sem történt. Mikor végigolvasta, újra belepillantott a borítékba és meglátta a kis meglepetést. Szíve megtelt vágyakozással és boldogsággal. Minél előbb haza akart térni a szeretett lányhoz. Most már biztos lehetett abban, hogy megtalálta azt, aki talán örökké szeretni fogja.

- Uram?

- Igen? Hallgatom.

- Ezt elvinné a feladónak? – kérdezte bizonytalanul egy kissé gyűrött levelet nyújtva Kalinyn felé.

- Igen, de ez az első és utolsó alkalom.

- Köszönöm.

- Most pedig visszavonulhat, küldje be Mao-t, megbeszélésre. – utasította őt az ezredes.

A kapott irományt szorongatva kilépett a bejáraton és saját hálókörletébe vette az irányt, ahol lehuppant a saját ágyára és újra olvasni kezdte a levelet. Miután végzett, elővette a kis ezüst nyakláncot és nézegetni kezdte a rajta függő félszívet. Lassan elmosolyodott és a nyakába akasztotta, gondosan elrejtve az inge alá. Épp csak hanyatt dőlt az ágyon, Kurz lépett be a sátorba.

- Na, mi van, mit mondtak neked, hogy akkora vigyor van a képeden?

- Semmit, csak levelet kaptam.

- És kitől???? Csak nem a kis angyal írt?

- Ha tudni akarod igen.

- És mit írt?

- Szerinted?

- Óóóóóóó, végre benőtt a fejed lágya… Na, volt már valami?

- Kurz!!!!!!!!!!!

- Jó, jó, nem rám tartozik. De nem is erről akartam beszélni. Maoék arról beszélgettek, hogy egy állítólagos támadás készül a Danaan ellen.

- És ezt te honnan tudod?

- Pár perce, mielőtt bejöttem volna, mondta el Mao. Valószínűleg visszavezényelnek minket.

- Akkor lőttek az ünnepeknek… - mondta csüggedten.

- De fel a fejjel, ha lezúzzuk őket, mehetünk bulizni!!!!!!! Vár rám egy csomó jó csaj Tokyo-ban.

- Jellemző… - szólt Mao közönnyel a hangjában – tehát már te is tudod. Most már biztos, hogy megyünk. Pakoljatok össze és 3 óra múlva indulunk. A gépeket majd utánunk küldik, mi helikopterrel megyünk.

A két fiú meg sem várta a mondat végét, máris nyúltak a hátizsákokért és a sok holmi az ágyról eltűnt a táskák mélyében. Sousuke a kedvese levelét kabátja belső zsebébe tette, a szíve mellé, hogy még véletlenül se keveredjen el. Indulás előtt még ellenőrizte a csomagjait, megnézte, hogy az AS-ével minden rendben van-e. Nem sokkal később a gépek is megérkeztek, s a visszarendelt katonákkal elindult a Danaan felé. Az oda vezető úton nem sokat beszélgettek. Sokakat kimerített az éjszakai mulatozás, aminek a hajnali ébresztő vetett véget. Az út során sokan elaludtak, többek között Sousuke is. Álmában újra Kanameval lehetett, de nem úgy, ahogy azt ő szerette volna. Látta, ahogy a lányt elrabolják és egy koszos helyen, megkötözve és kendővel eltakart szemmel várja, hogy kiszabadítsák. De ő nem tud ellene tenni semmit. Ez az amitől a legjobban retteg, a tehetetlenségtől, hogy nem lehet ott amikor szerelmének szüksége lenne rá. Akár egy ilyen helyzetben, és akár egy másikban. Tudta, hogy a Mithrill nem hagyná, hogy bántódása essen, de ez neki nem elég. Ő, maga mellett akarja tudni, biztonságban.

A szörnyűségből Mao zökkentette ki.

- Leszállunk!

A fiú szemei lassan kinyíltak és kitekintettek a gépből. A hatalmas tengeralattjárón kívül a tengert is látta, melyre a nap arany és narancsszínű nyalábokat festett a mélykék vízre. A látvány megnyugtatóan hatott rá, az álomból már csak foszlányokra emlékezett. Mikor kilépett a tengeralattjáróra nem éppen a legmelegebb fogadtatásban… a kapitány még mindig neheztelt rá a döntése miatt, de a munka még összekötötte őket. Bár a Tessa, még nem mondott le róla teljesen,ennek ellenére minden egyes találkozásukkor reméli, hogy álma beteljesülhet. Sousuke feszélyezve érezte magát az első perctől kezdve, mióta leszállt a gépről. Az érzés csak a szobájában enyhült, majd csillapodott el benne…

* * *

Halvány fénynyalábok jelentek meg Tokyo hatalmas épületóriásai között. Az első reggeli sugarakkal Kaname is ébredezni kezdett. Boldogan ébredt, abban a tudatban, hogy szerelme már olvasta a levelet. Nemigen akart kikászálódni az ágyból, jólesett neki a meleg puha takaró ölelése. A lassan vánszorgó napok egyre lassabban teltek a lány számára, de valamivel mindig el tudta foglalni magát. Kyuko ellátta pár remek ötlettel, amelyekből párat megfogadott, de voltak amik megrémisztették, hogy barátnőjének elég vad dolgok jutnak eszébe. Elhatározta, ha a fene fenét eszik is tökéletes lesz a karácsony, és ebben semmi sem tántoríthatta el. Erre a napra tervezte, hogy megveszi a fát, a szívében nem egyedül akarta, de minden helyzetből a legjobbat akarta kihozni, ha egyedül, akkor egyedül. Pár órával később kopogtattak, elég türelmetlenül, majd mikor ajtót nyitott, Mizuki állt elötte.

- Na végre! – vágott nem éppen kedves arcot a lány.

- Neked is szia, Mizuki!

- Jól van, jól van ne vedd zokon, nem a te hibád, csak annyira feldühített a portásotok… - forrongott tovább.

- Miért? – kérdezte Kaname.

- Nem akart beengedni. Vagy ötször kérdezte meg, hogy hova akarok menni, aztán el akart küldeni, hogy ilyen huligánok nem fognak randalírozni itt – hadarta.

- És? Hogy jöttél be?

- A szomszéd srác engedett be, aki melletted lakik.

- Milyen srác? – vágott elképedt arcot.

- Szép, te laksz itt és én tartom számon a szomszédjaid… tudod mit, inkább menjünk, mert elviszik az összes fát. – mosolyodott el, ma először.

- Rendben, akkor gyerünk!

Az útjuk nyugodtan telt, beszélgettek, nevettek és néha-néha megálltak egy kirakat előtt nézelődni. Ez idő alatt Kaname megtudta, hogy Mizukinak nem közömbös a szomszéd fiú, akit ő maga még nem látott, vagy lehet, hogy látta, de ahogy visszagondolt az elmúlt napokra az ilyen apró részletek, hogy kivel futott össze vagy köszönt valakinek, nem jutottak eszébe. De tulajdonképpen nem is foglalkoztatta. Csak az járt a fejében, hogy mikor látja viszont kedvesét és a tökéletes találkozás érdekében mindent el akart követni. Mikor végre elérték az úti céljukat, meghökkentek azon, hogy mennyi ember sürög-forog a fák közt.

- Remélem azt tudod, hogy nem lesz egyszerű feladatunk! – mondta apró bizonytalansággal a hangjában Mizuki.

- Persze, hogy tudom! De mondj egy olyan helyet decemberben, ahol nincsenek emberek? – válaszolta unottan Kaname.

- Milyen fát szeretnél?

- Nem tudom, az a lényeg h formás legyen, ne túl nagy, de ne is kicsi, tudod, olyan pont jó…

- Na, akkor menjünk, mielőtt elviszik a te tökéletes fádat! - gúnyolódott.

- Miért te milyet szeretnél???? – pirított rá barátnőjére.

- Jó, olyat, mint te… - nevette el magát a lány.

- Na ugye – mosolygott Kaname is.

Mindenféle fenyő volt ott, rengeteg időt töltöttek azzal, hogy csak nézegettek. Minden árus rájuk akart sózni valami vacak szakadt kis fát, méghozzá jó drágán. Alig pár órát voltak ott, de máris elegük volt a sok faragatlan és néha elég goromba eladókból, mert amikor nem vettek semmit már nem is vették őket emberszámba. Sokat nézegettek… Mizuki a fáradságtól már nyűgös volt és kezdte feladni, amikor Kaname ujjongva megrázta.

- Ez az – harsogta diadalittasan.

- Csak szeretnéd! – szólt közbe egy középkorú undok nőszemély.

- Nehogy azt higgye, hogy lemondok a fámról, mert maga azt szeretné! – vágott vissza.

- Fiatal ember, megveszem azt a fát mennyi? – fordult el a dühös lánytól.

- 1500 yen asszonyom.

- Én 2000-et adok érte! – ordított Kaname.

- Na azt nem, ez az én fám, én láttam meg előbb, keress mást. 2500 elég lesz?

- 3000!

- 3500 és kész!

- Még mit nem! 4000 yen és itt a vége!

- Pff, vigyed te undok kis szipirtyó… ilyenek a mai fiatalok! – puffogot magában az öreg és továbbállt.

- Akkor ezt a fát kérném – mosolygott az eladóra.

- Rendben, akkor 4000 yent kérnék – húzta gúnyosan a száját az árus.

Kaname nem kicsit nehéz szívvel szabadult meg a pénztől, de tényleg nagyon szép fát találtak, úgyhogy amikor kézhez kapta már nem is érdekelte, mennyit adott érte. Mizuki nagy örömére a fa után hazafelé vették az irányt, bár a szerzeményüket elég nehezen sikerült épségben hazaszállítaniuk a karácsony előtti vásárlótömegben.

- Segítenél kiakasztani az ablakba? A hideg miatt nem fog hullani – kérte meg a lányt egy szívességre.

- Igen, ha te is eljössz velem fát venni, mert ahogy küzdöttel, még Sousuke is megirigyelhette volna! – nevetett.

- Még szép – mosolygott ő is.

- Na essünk neki, mert lassan mennem kell!

Hatalmas küzdelmek árán, de végül sikerült kitenni azt a fenyőt. Alaposan kifogott rajtuk, nem is gondolták volna, hogy ilyen nehéz, mert a férfiak olyan könnyedén csinálják ezeket a dolgokat…

Miután készen lettek, megittak egy bögre teát, majd Mizuki elköszönt barátnőjétől és hazament.

Kaname még tett-vett, összesöpörte a csata közben elszóródott tűleveleket, majd elment fürdeni és bágyadtan dőlt be az ágyba, mit sem sejtve a postaládájában lapuló levélről…