3. Rész: felfedés

A csodás éjszaka után a pirkadat vészes iramban közeledett. A szerelmesek tudták, hogy hamar eljön a búcsú pillanata és igyekeztek kevés idejüket minél jobban kihasználni. Halkan beszélgettek, elmerültek egymás tekintetében, ajkaikat vágyakozóan tapasztották össze. Hiei a lány meztelen hátát cirógatta, majd nagyot sóhajtva felkönyökölt. Kiri szomorúan nézte kedvesét, majd nyomott neki egy apró csókot és mindketten ruháik után nyúltak. Annyiszor átélték már ezeket a keserű pillanatokat, mégis mindig olyan nehéz volt számukra. Kézen fogva indultak el a sötét folyosón, majd mielőtt még kiléptek volna rejtekükből, szorosan egymáshoz bújtak. Úgy ölelték a másikat, mintha ez az utolsó együtt töltött pillanatuk lenne. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy tudták, akár még igaz is lehet…

Még egy utolsó mélyet szippantottak egymás édes illatából és remegő ajkaikat búcsúra emelték. A hosszú érzelmekkel teli csók egy örökkévalóságnak hatott, de végül mégis meg kellett hogy szakadjon. Egy pillanatig még némán álltak ott, majd Hiei egy szemvillanás alatt eltűnt. Nehéz szívvel de elvált kedvesétől és sötét árnyként szelte az át erdőt. Ugyanazon az útvonalon suhant végig, ahol jött. A nap már majdnem felkelt, mikor ő visszaért szállására, ahol még barátai mélyen aludtak, kivéve egy valakit. Kuramát.  A fiú karba tett kézzel nézte egy fa árnyékából, ahogy a démon lelassít, lopva körülnéz és lopózva elindul, hogy ágyába visszamászva eljátsza, hogy az egész éjszakát ott töltötte. Terve azonban most nem járt sikerrel, mert Kurama előlépett rejtekéből és útját állta, szúrós pillantást küldve felé. Hiei egy pillanatra megdermedt, majd nyugodtságot erőltetve magára, határozottan próbált elsétálni barátja mellett, aki viszont világosan ki tudta olvasni szeméből eltitkolt félelmét.

- Hiei, beszélnünk kellene!

Hiei megállt egy pillanatra, már Kurama háta mögött és egy halk morgással jelezte, hogy felőle mondhatja. Barátja megfordult, de mivel hiába várta, hogy barátja is így tegyen, belekezdett.

- Majd 2 hónapja minden este eltűnsz valahová, és csak reggel jössz vissza… alig beszélsz velünk, ami nem lenne meglepő, hisz máskor sem nagyon szoltál, de most mégis más vagy… egész nap látom rajtad, hogy valami miatt feszült vagy…

Hiei érezte, hogy barátja túl közel jár ahhoz, hogy leleplezze őt, így csak egy vállrándítás után tovább indult remélve, hogy így megússza ezt a beszélgetést. Ám Kurama nem elégedett meg ennyivel és a démon után lépve szavaival megállásra kényszerítette őt.

- Az egy dolog, hogy én észrevettem, de Yusukéék is bármelyik nap felfedezhetik a kis eltűnéseidet… és a lányt is. Hiába rejtőztök el…

Az utolsó néhány szó telibe talált. Hiei megtorpant és elkerekedett szemekkel nézett barátjára. Szíve hevesebben kezdett verni és már arcára is kiült a félelem, mely egész testét megbénította. Kurama odasétált mellé és szinte suttogva folytatta mondandóját.

- Aggódtam érted, hát követtelek egyik este. Láttalak a lánnyal és hamar rájöttem ki is ő valójában és miért bújtok el mindenki elől… én nem akarok beleszólni, te tudod, mit csinálsz, csak féltelek…

- Akármit is mondott Koenma, ő nem az… ő nem gonosz… nem kegyetlen gyilkos…

- mégis Hiei. A parancs az parancs és itt túl sok forog kockán… ha Yusukéék megtudják, vagy Koenma…

A démon Kuramára kapta tekintetét, aki haragtól lángoló pillantásokra számított, most mégis meg kellett lepődnie. Hiei szinte esdeklő szemekkel nézett fel rá. A rókadémon elmosolyodott.

- Tőlem nem tudják meg, de ők sem vakok…

Hiei lesütötte tekintetét, erre nem tudott mit mondani, de tudta, hogy barátjának igaza van. Kurama érezte a démon vívósását és bátorítóan a vállára tette kezét, ezzel is jelezve, ő mellette áll, majd némán elindult befelé a szállásukra. Hiei még egy hosszú perc erejéig egyhelyben maradt, majd megfegyelmezve enyhén remegő lábait ő is az épület felé vette az irányt…